2014. április 29., kedd

Árral szemben vagy Úrral szemben?

Sajnos gyakran tapasztalható a mai posztmodern, folyamatosan átalakuló világban, hogy szerepzavarba kerül az ember. Tudjuk jól, hogy a társadalom hosszú ideje atomizálódik és egyre erőtlenebbek az összetartást segítő kezdeményezések, folyamatok (annak ellenére, hogy egyre–másra tapasztalunk olyan embereket, csoportokat, akik ebbe a sodorba nem kívánnak beállni, létrehozva egy sajátságos szubkultúrát). Ez mind megmutatkozik az el-, és kivándorlásokban, a hagyományos közösségi keretek és korlátok megkérdőjelezésében. Ebben az identitásválságban az ember több-, de inkább kevesebb sikerrel találja meg önmagát, és a korlátlan információ-áramlás sem segíti az eligazodást. Így történhetik meg, hogy ma már nincsen meg a konszenzuson nyugvó igazságkritérium sem. Magyarul: mindenki azt tesz, amit akar, más pedig ne szóljon bele, hiszen mindenkinek megvan a maga igazsága (Tóta W. Árpád: „Plurális társadalomban élünk, ahol a kereszténység nem kivételezett, csak egy termék a polcon.”)*. Az is nyilvánvaló, hogy ennek a jelenségnek meg vannak a következményei.


Azonban most nem a fenomenon foglalkoztat, hanem az ebben betöltött szerepünk (lehetőségeinkhez képest). Miképpen lehet ebben a relativizmusban felmutatni vagy inkább képviselni az abszolútumot? És bocsánat: az mire elég?
Az első kérdésnél sem időznék sokat, mert az abszolút megismeréséhez szükségeltetik empirizmus (szépen szólva: a Szentlélek belső bizonyságtétele), ami nélkül csak ideológiákról beszélnénk, és ez újfent a bizonytalanságot erősítené. Persze ennek van egy emberi oldala is, ami súlyos felelősséggel ruház fel, mert mindent meg kell tenni, hogy a megismerés, felismerés létrejöhessen mindenki részére.

Ami számomra mégis izgalmasabb, hogy hogyan tovább, miután ez a végső igazság kijelentetett a honpolgárnak, aki innentől hitben testvéremmé is vált? Szándékosan használtam a „honpolgár” kifejezést a részeshatározó esetében. Egyfelől a mennyei hon polgára lett, másfelől a földim maradt. Maradt? Ez itt a kérdés. Ugyanis egy kis falu esetében a helyhez való kötődés sajátos identitást ad. Ha viszont megváltozik az élettér, akkor az identitás is változni fog vele együtt (hogy milyen irányba, azzal most nem foglalkozom). Azt azonban hangsúlyoznám, hogy nem váltana bárki is gyökeresen önazonosságot egy istenélmény hatására. Inkább az az érdekes, hogy egy keresztyén ember miként viszonyul ahhoz az örökséghez, amit kapott az Istentől? Mennyire tud vagy akar szembemenni azokkal a folyamatokkal, amik a társadalmi destabilizálódást eredményezik? Szükségszerű-e ragaszkodni a formához, ha a tartalom úgyis megvan és az sokat elbír? 
Szomorúan jelenthetem ki, hogy a rombolás elleni „szélmalomharcot” is egyre kevesebben vívjuk, és ebben nem befolyásol (vagy csak kis részben) a hit. A kistelepülés ahol szolgálok, több mint hétszáz éve folyamatosan lakott, de a lélekszáma a felére csökkent az utóbbi 25 évben (és sokan a helyben lakásuk ellenére szakítottak a közösséggel). Ez azonban nem csak a foglalkoztatottság függvénye. Benne vannak az elidegenedés, a kényelem, a családi válságok, a „szűkebb” lehetőségek. Lehet, hogy az egyén többet nyer, ha beáll a sorba, de a közösség biztosan többet veszít. Így tekintek minden öntetszelgő posztolásra (lájkvadászat) az internetes oldalakon, a ránkhagyott gazdag szellemi és tárgyi kultúra elhanyagolására, a küzdés és az állhatatosság halványodására. Ez pedig nem csak világi, hanem keresztyén jelenség is (ami nyilván megvolt eleddig is, csak most a felgyorsult tömegkommunikáció jobban a kirakatba helyezte)! Ennek az a fő veszélye, hogy a szent fog profanizálódni és nem fordítva, és ott vagyunk, ahol a part szakad.

Érdemesnek tartom tehát, hogy mindezeket a kincseket, amik értékállóságuk miatt mindig is fenn fognak állani ezen a világon, minden igyekezetünkkel részesítsük előnyben. (Mivel ezek az értékek egyetemesek, nem lesz keresztyén szegregáció.) Ez viszont hosszútávú terveket igényel egyházi és állami részről, ami nem (sosem) korszerű, de (mindig) időszerű. És ehhez szükségeltetik az egymás által támogatott erős (keresztyén) közösségi háttér. Segítsük egymást ebben!
Bizakodó vagyok - minden nehézség ellenére.


Boza Kristóf

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése