2011. október 3., hétfő

Református vagyok - Szubjektív sorok a népszámlálásról


Túlzás nélkül, fél életemet autóban töltöm. S amikor autóban ülök, nem tudom miért, pontosabban nagyon is tudom, szemem mindig a templomtornyokat keresi. Nem kell sokáig kutakodnom. Amikor egy településhez közeledek, vagy magasabban fekvő úton haladok, csakhamar kirajzolódik egy-egy templom sziluettje. Ebben az országban a templomok egy-egy falu vagy város első és messze mutató hírnökei.  Előfordul, hogy vezetve az úton a falut nem is tudom beazonosítani, de a templomát, sőt a templomait látom. Nekem mindig ez az egyik érvem azok ellen, akik azt akarják bemagyarázni, hogy Magyarország nem keresztyén ország többé. Ugyan már, akkor tessék csak megnézni egy-egy település jellegadó épületeit!  Egészen mulatságos, amikor  egyes véleményformálók vakságban szenvedve nem veszik észre, hogy ez az ország kultúrájában keresztyén alapozású, még akkor is, ha az egyházias keresztyénség sok tekintetben a mai világias kultúra hatása alá került. De ettől még Magyarország kulturális értelemben keresztyén ország, amit számomra az is bizonyít – meglehet, eléggé mulatságos és ellentmondásos módon - hogy még az elvi szintű ateisták is a keresztyénséggel szemben fogalmazzák meg önmagukat. Nem a hinduizmussal van nekik bajuk, hanem a keresztyénséggel…

Emlékszem, amikor néhány évvel ezelőtt a családommal Szerbián keresztül Horvátországba mentünk, Mostarba egy hegyről ereszkedtünk le, s a völgyben már messziről elénk tárult a város, minaretek sokaságával. Sokkoló látvány volt, mert egy szempillantás alatt a keresztyén kultúrából egy másik kultúrába csöppentem. Szép volt és érdekes, de sokkoló. Ott és akkor, szembesülve ott élő felebarátaim más kultúrájával, újra és ismét rádöbbentem arra, hogy szellemileg és lelkileg milyen az az ország, ahonnan én jöttem. Keresztyén ország. S akinek efelől kétsége van, csak figyelje a templomtornyokat…

Meglehetősen kockázatosnak tartom azt a vitát, amelyik gyakran fel-fellángol, hogy voltaképpen akkor ki is számít keresztyénnek? Ez a kérdés a reformátusok körében is gyakran felbukkan, néha higgadt párbeszédben, néha hevesebben. Az utóbbi esetben az a kockázatos, hogy ha nem vigyázunk, szembekerülhet egymással kulturális keresztyénség és hitvallásos keresztyénség.  Ez a mi köreinkben gyakran a „hitvalló egyház – népegyház”, vagy szerencsétlenebb esetekben az „igazi  keresztyének – látszat keresztyének”  fogalompárokban ölt testet. Ez önmagában nem baj, sőt teológiailag nagyon is érthető. Ez a kettősség jól kifejezi, hogy a keresztyén Magyarországon a keresztyén öntudatnak több rétege van. Magyarországon a keresztyénség története úgy alakult, hogy az egyházias és kulturális keresztyénség sok tekintetben szétvált egymástól. Ez, persze, európai folyamat, de nálunk az egyházias hagyomány és hitvallásos öntudat roncsolódását felgyorsította a kommunista diktatúra, amelyik nagyon is jól látta, hogy a közösségi identitás legerősebb bástyája a keresztyénség. Ehhez járultak még a jól ismert elidegenítő hatások, amelyek tényleg az egyházias-hitvallásos keresztyén öntudat meggyengülését okozták.

 De súlyos missziói hiba lenne, ha az egyházias-hitvallásos keresztyénség e hosszú folyamat eredményeként úgy tekintene a nem egyházias, de még kultúrájában igenis keresztyén hátterű magyar emberek millióira, mint akiknek immár semmi közük nincs a keresztyénséghez.
Persze, előfordulhat olyan, hogy némely vagy sok honfitársunk életében a keresztyénségtől, s ezen belül a reformátusságtól való elidegenítés erői oly mértékben hatottak és hatnak, hogy a visszafordulás emberileg szólva nem valószínű.

Ám mégis, jártomban-keltemben én inkább azt tapasztalom, hogy a fentiekben leírt kulturális keresztyének nem kis számban afféle látens, nem öntudatos keresztyének, akiknek a történelmi szocializációjában, a családtörténetében, az erkölcs-és normavilágában, az élet nagy kérdéseihez való viszonyában igenis ott van, ha nem is direkt módon a keresztyénséghez való valamilyen, sokszor homályos érzelmi és öntudatlan kötődés. És közöttük ott vannak nyilván, a mi rejtőzködő reformátusaink is…Hányszor előfordult már az élet legváratlanabb helyzeteiben, hogy ez a látens, soha meg nem fogalmazott református öntudat valahonnan a mélyből hirtelen előtört, s egy-egy felebarátunk rádöbben arra, hogy ő voltaképpen kicsoda. A „református” jelző igenis ma is sokak számára lehet identitást alakító és meghatározó tájékozódási pont. S hányszor előfordult már az is, hogy ezek a néma református emberek csak megszólításra vártak, s rögtön megszólalt bennük valami és reagáltak.

A népszámlálás azért fontos, mert társadalmi szinten lehetőséget ad nem csak a hitvallásos keresztyénségnek, hanem ennek a rejtőzködő kulturális keresztyénségnek, s benne a reformátusságnak is, hogy számot adjon önmagáról. A népszámlálás – hogy ilyen nagy szavakat használjak –az öntudatosodás mozzanata is lehet sokak számára: a múlt újrafelfedezése, vagy visszatérés az elfeledett, de még valójában jelen lévő múlthoz. Mások számára, így például számomra is, számot adás arról, aki mindig is voltam Isten kegyelméből. Ezért hát jól tesszük mindnyájan, ha a népszámlálás kapcsán a magunk módján és eszközeivel figyelmeztetünk mindenkit: itt többről van szó, mint puszta számokról. 

S nem árt újólag magunkat sem figyelmeztetni: ha reformátusnak vallhatjuk magunkat, csak azért lehetséges, mert a Református Egyház az Anyaszentegyház részeként már eleve van. 
Amikor autóban ülök, s távolról is rábukkanok egy csillagos templomtoronyra, amelyik az én egyéni és önmagában érdektelen történetemtől függetlenül létezik, akkor már tudom, hogy mielőtt én még döntöttem volna, Isten már rég döntött felőlem.

S ha azt mondom, majd a népszámláláskor is, hogy református vagyok, akkor nem az egyéni döntésemről szólok, de mégis elmondom a legtöbbet , amit önmagamról mondani tudok.

Köntös László

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése