Engedtessék meg nekem, hogy a címben szereplő sorrendet felcseréljem, és a presbiteri tisztség bibliai előzményeiről beszéljek. Hisz talán – tisztelet a kivételnek – sokan nem is tudjuk, nem gondoljuk át, hogy amikor egy gyülekezet és presbitérium megválaszt egy tisztségviselő presbitert, akkor az új presbiter nemcsak egyházunk több száz éves tisztségét vállalja, hanem egy több ezer éves szervezetbe, a kiválasztottak közösségébe lép, illetve tartozik. Sokszor hangsúlyoztam korábbi szolgálati helyemen, Őriszentpéteren, és szinte minden presbiteri gyűlésen elmondtam Bakonyszentkirályon, Cseszneken is, hogy becsüljük meg azt, hogy gyarlóságaink ellenére mégis méltónak talált Isten után egy közösség, gyülekezet erre a megtisztelő tisztségre.
A bibliai előzményeket a tisztséggel kapcsolatban megtaláljuk Mózes második könyve 18. fejezetében, a 14-27. versekben. Izráel történetének a legsúlyosabb eseményei zajlanak. A rabszolgaságból megszabadulnak. A vörös-tengeri csodálatos átkelés után a szabadság és az új haza lelkesíti őket. Ez azonban még távol van. A Sínai-félsziget homokja nemcsak látásukat, torkukat marja, hanem a hitüket is. Visszasírják az akkori világ nyugodt életét. Igaz, lenézettként éltek ott, amolyan jött-ment népként, de a húsosfazekak megvoltak, hogy még többet tudjanak dolgozni, hogy minél több erejük legyen. Az események átélői a veszedelmet, a rettegést, a kilátástalanságot őrizték emlékként. A gyomor azonban nagy úr! Még Istenével, hitével is szembeállítja az embert. Embert ember farkasává tesz, panasz panaszt követ. Ilyen körülmények között – ne feledjük, még nem kapták meg a Tízparancsolat – próbál Mózes, a szabadító és próféta, Isten nevében igazságot tenni, népének napi gondjain enyhíteni. De egyedül nem megy. A nép naphosszat vár és sorban áll. Jetró, Mózes apósa bölcsen látta, hogy ezt nem lehet sokáig csinálni, baj lesz, és ekkor hangzik el a máig érvényes tanács: legyen munkamegosztás. Mózes legyen szószólója az egész népnek Isten előtt. Válasszon ki a nép köréből alkalmas, tekintélyes személyeket, akik bölcsességgel és felelősséggel fogadják a hozzájuk fordulókat, mint ő maga. Így könnyebb lesz neki, és a nép is nyugodt lehet. Teológusok szerint ide vezethető vissza a presbiteri szolgálat.
Tehát a presbitérium nem emberi találmány, hanem Isten ajándéka, amit meg kell becsülnünk, mert az ajándékot soha sem szokta az ember sárba dobni. Ez az isteni ajándék egyaránt szólt Mózesnek, de szólt a népnek is és a kiválasztott embereknek. Mózesnek könnyebb lett, a népnek áldást jelentett. A kiválasztottak pedig átélhették azt a felemelő élményt, hogy Isten igényt tart rájuk. Olyan küldetést kapnak, amiről emberileg szólva nem is álmodhattak volna. Persze ez a küldetés, tisztség nem készen született, és nem készen születik ma sem. Isten teszi és formálja az embert alkalmassá, ezért nem szabad elhamarkodnunk az ítéletet: ez az ember alkalmas, ez pedig nem.
Milyen tulajdonsággal kell rendelkeznie a presbiternek előbb vagy utóbb? Két jelzősorozat olvasható az igében. Az egyik belső vonásokat sorol fel: derék, istenfélő, igazságos, haszonlesést gyűlölő – és hadd idézzem az Újszövetséget: a gyülekezet tagjai együttesen Krisztus teste (1Kor 12,12; 13,27). Ebben a testben minden testrésznek megvan a helye és feladata. A különbségek ellenére az egyiknek ilyen adománya van, a másiknak olyan.
Az Újszövetségben is bőven találunk a presbiteri tisztség értelmére és tartalmára vonatkozó utalásokat, hogy hogyan kell őriznie a hit titkát. A mi Urunk Jézus Krisztus élő gyülekezetet akar, amelyik növekedik a hitben, szeretetben. Olyan gyülekezetet akar, amelyik minden tekintetben benne, a Krisztusban növekedik, aki a Fő (Ef 4,5). Ebben a folyamatban a derék, istenfélő, becsületes presbiterek feladata, hogy intsék, buzdítsák és vezessék a gyülekezet tagjait, és – hogy hadd idézzem tovább az Efezusi levelet (4,12-13) – céljuk az, hogy felkészítsék a szenteket a szolgálat végzésére, Krisztus testének építésére, amíg eljutunk mindnyájan a hitnek és Isten Fia teljes megismerésének egységére.
Lehet, hogy ezeket az igéket hallva – melyek feladatokat tartalmaznak – kevésnek tartjuk magunkat a hitben, szeretetben és Isten szavának ismeretében. De gondoljunk vissza az ószövetségi történetre, amelyben a szolgálatból a kiválasztottak nem vonhatták ki magukat. Talán ez emberileg félelmetes is volt. Az isteni ígéretek azonban csodálatosak: „Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy.” (Ézs 43,1); „Íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28,20); „Ha vízen kelsz át, én veled vagyok, és ha folyókon, azok nem sodornak el. Ha tűzben jársz, nem perzselődsz meg, a láng nem éget meg.” (Ézs 43,2); „Az igaz ember a hite által él.” (Hab 2,4b); „Mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk.” (Zsid 10,39). Mindezt, lehet, hogy mások leszólják, vagy vitatkoznak az isteni ígéretek valósága felett, a presbiter azonban nem. Istenét ismerve – ezért naponta kell, hogy Szentírást olvasson – tudnia szabad és kell, ki az ő Istene. Éppen ezért az a dolga, hogy példájával és hathatós segítségével lelkesítse, serkentse, védje a kishitűeket, a rábízottakat. Pál apostolnak ez a búcsúszava az efezusi vénekhez – hisz az újszövetségben így is nevezik a gyülekezet vezetőit –, így szólt és szól ma is: „Viseljetek gondot tehát magatokra és az egész nyájra, amelynek őrizőivé tett titeket a Szentlélek, hogy legeltessétek az Isten egyházát, amelyet tulajdon vérével szerzett.” (ApCsel 20,28)
A Szentírás olvasása mellett természetesen nemcsak illik, hanem tisztségéből adódóan kötelessége is egy presbiternek, hogy a vasárnapi istentiszteleten megjelenjen. Egyszer egy prédikációban említettem egy már köztünk nem lévő lelkész esetét. Nagy tudású, komoly felkészültségű lelkész volt. Egy vasárnap azonban hiába harangoztak be, üres volt a templom. Elkeseredésében – mivel tisztességesen felkészült – elindult a faluba, hogy majd elmondja ott a prédikációt, ahol épp legtöbben lesznek együtt emberek. Így ért a kurátor házához, ahol kalákában épp nagy betonozásban voltak. A lelkész előadta jövetele célját – és a válasz mi volt? „Nem érünk mi rá ilyesmivel foglalkozni, mondja el magának!” Mit érezhetett az öreg, vagy negyven éve köztük szolgáló lelkész? Valahol a gondnok és társai már elfeledték, vagy nem is tudták, hogy az egyházi törvénykönyvünk a presbiteri teendők élén az istentiszteleti élet és az egyházi szertartások felügyeletét említi. Milyen felügyelet lehetett ez már? Mindig szeretettel gondolok vissza szalafői gondnokomra, Tamaskó Vilmosra, aki kitelepítést, Hortobágyot megjárt ember. Minden istentiszteleti alkalomkor időben megjelent, volt úgy, hogy csak ő volt. Együtt mentünk át az öreg templomba imádkozni a faluért, gyülekezetért. Ez az ember gazdálkodott, 4-5 fejőstehene volt, természetesen nagy réttel, de a legnagyobb szénagyűjtésben is volt ideje a templomra. Soha sem maradt le a többitől a templom miatt. Tudta azt, és tudja most is: a presbiter vasárnapja – akármekkora dologidő van – ha még egy órára is, de az Istené! Mert ő maga minden tekintetben isteni áldásra és útmutatásra szorult ember. Szorgalma, hite, egyházához való ragaszkodása jó példa ma is.
Ma az egész ország „sír-rí”, bajokról, családi válságról, nemzeti katasztrófáról beszél. Eluralkodott a pesszimizmus – ebbe némelyek komoly szerepet is játszanak, hogy így legyen. Isten nélkül ez nem is csoda. Kevés a példamutató ember. De ez valahol kihívás, meghívás minden gondnoknak, presbiternek, hogy folytatjuk-e a mindig építő, imádkozó, áldozatkész presbiteri hagyományokat. Mit vár el ma Isten, haza és az eklézsia a presbiterektől? Erős küldetéstudatot, hitet, példamutató éltetet, családot, akik bátran vallják, hogy ma sem adatott más név, aki által megtartatunk, mint Jézus Krisztus.
Hadd fejezzem be Péter apostol szavaival: „A közöttetek levő presbitereket tehát kérem én, a presbitertárs és Krisztus szenvedésének tanúja, valamint eljövendő dicsőségének is részese: legeltessétek az Isten közöttetek levő nyáját; ne kényszerből, hanem önként, ne nyerészkedésből, hanem készségesen; ne is úgy, mint akik uralkodnak a rájuk bízottakon, hanem mint akik példaképei a nyájnak.” (1Pt 5,1-3)
Lentulai Attila
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése