Annyi biciklit összezsúfolva, egymásra szórva soha életemben nem láttam, mint a minap Amszterdam utcáin. Az európai egyházi könyvtárak nemzetközi konferenciáján voltam kint, de - mi tagadás - , bennem maradandó élményt mégis a biciklik látványa okozott...
Először is, ha Amszterdamban közlekedsz, meg kell tanulnod, hogy mindenütt bicikliutak vannak, s mi több, azokon még közlekednek is...Nem csak úgy, hébe-hóba, egy-két mániákus biciklis, hanem tízezrével...Nem számoltam, de egy autóra biztosan jut vagy harminc bicikli. Autós forgalom egy átlagos napon alig van,olyan, mint mondjuk itthon Budapesten, vasárnap reggel. S nem arra kell jobban figyelned, mikor jön az autó, hanem arra, hogy mikor jön a bicikli. S bizony, nem egyszer megesett velem, hogy egy biciklistának csöngetnie, vagy fékeznie kellett, nehogy elüssön, mert a bicikli utat járdának véltem... Nekem, a „modern” magyarnak, aki a bicikliről azt gondolja, hogy idejétmúlt eszköz, nem állt rá rögtön a szemem, mert csak az autókra figyeltem...
A legérdekesebb nekem ebben a biciklis kultúrában az, ahogyan a hollandok fittyet hánynak a mindenféle fogyasztói modernitásnak, globális nyomásnak, s nem hajlandók „együtt haladni a korral”. Nem mintha a biciklisták százezrei betokosodott konzervatívok lennének, akik ellenállnak mindennek, ami mai, csakhogy védjék hagyományos identitásukat a „haladó világ” szétbomlasztó technológiai rohamaival szemben.
Ebben a biciklis kultúrában van valami mély belső integritás, önérzet és méltóság: egy hollandnak nem kell „bizonyítania”, hogy ő modern és mai, s nyugodtan felülhet akármilyen kopott biciklire, ő akkor sem süllyed vissza az „elmaradott és szégyellt múltba”, ő akkor is a holnap felé biciklizik...Egy holland „alapból” modern, nincs szüksége, sem belső igénye arra, hogy fogyasztási szokásaival kompenzáljon...
S létrejön valami, ami itthon olyan fájóan hiányzik: a konzervativizmusnak és a modernitásnak a belső egysége, az identitás folytonosságának és a nyitottságnak a harmóniája.
Mert ne legyenek kétségeink, Hollandia, s jelesül ez éppen Amszterdamban testesül meg, a világ egyik legnyitottabb országa, mint tudjuk. De úgy tud befogadni, hogy közben nem veszíti el önmagát.
A biciklik ez üzenik nekem.
S azon már egy csöppet sem csodálkoztam, hogy én, a „kálvinista”, hazatérve a kálvinista Hollandiából, enyhe depresszióba estem, mert nekem pont ez hiányzik itthon. Az identitásnak ez belső biztonsága és nyugodtsága. Itt minden fekete vagy fehér, modern vagy maradi. Itt a konzervativizmust többnyire összekeverik a folklórral, a modernitást pedig az önfeladással.
Én egy olyan országban szeretnék élni, amelyik azonosulni tud önmagával, nem nézi le önmagát és nem vágyódik egy magasabb rendű „odakintre”. Hisz önmagában, és ezért egyszerre konzervatív és modern.
S vajon lehetne-e ennek a modern konzervatívizmusnak alkalmasabb intézményes megtestesítője az Egyháznál? Igen, az Egyháznál, amelyik az én szememben nem úgy jelenik meg, mint a múlt itt maradt intézménye a modernitással szemben, hanem úgy, mint ennek a nyugodt identitásnak és méltóságnak a hordozója: egyszerre régi és új, hagyományos és befogadó.
S ahogyan ezt írom, vasárnap kora reggel, felötlik bennem: nem kellene ma biciklivel menni a templomba? De rögtön jön a kérdés: hogyan? Öltönyben és nyakkendőben? Még azt hinnék, a főjegyző meghibbant...
Hát ez az...
Köntös László
nagyon lájk dusi :)
VálaszTörlés