- Bolyki Jánosnak, János apostol lelki rokonának
Az alábbiakban következő néhány sor nem nekrológ, nem búcsúztató, még csak nem is laudáció, s nem is most eltávozott, nem mindennapi jóságú és szellemi teljesítményű atyai barátunk érdemeinek lajstromozása akar lenni. Mindössze egy rövidke életbe-visszaszólítás, annyi, amennyi egy ember erejéből telhet, addig is, amíg a Teremtő megadja Bolyki Jánosnak a boldog feltámadást.
Az itt vázolt történet időpontja – amíg élek nem feledem, nem feledhetem el – 2009. szeptember 22., néhány nappal szürkehályog műtétem előtt. Ekkorra Jánosnak, ha nem örökli az általa oly igényesen kutatott, s annyira vele „egy vérből valónak” remélt apostol, János türelmes lelkületét, már jócskán elege lehetett (volna) a betegségre, a műtétre és a gyógyulás esélyeire vonatkozó kérdezősködéseimből.Ő ekkorra már kétszer is átesett az általam annyira rettegett beavatkozáson, így kételyeimmel és félelmeimmel bizony sokat nyaggattam szegényt. Mellesleg, igaza van mindazoknak, akik csak legyintenek:” Ez ma már csak pár perces rutinműtét, a katonadolgonál is kevesebb stb”. De a nem próbált, a nem tapasztalt mindig félelmetes. Műtétem napja közeledvén, egy hirtelen ötlettől vezérelve áttelefonáltam Bolykiéknak, azzal, hogy nagyon fontos és halaszthatatlan ügyben kérek tőle, tőlük néhány percet. Hosszas töprengések után rájöttem ugyanis: nincs a világnak az a nyugtatója, az a baráti orvosa, az a rám odakint várakozó családi hátvéd-csapat, amely elemi rettegésemet maradéktalanul enyhíteni tudná. Egyetlen megoldást éreztem erőt adónak, a félelmet végleg kiűzőnek: ha még az operáció előtt úrvacsorát vehetek. S pontosan tudtam azt is, hogy a szent jegyek rendhagyó, házi kiszolgáltatását mástól, mint Bolyki Jánostól nem kérhetem. Csöngetésemre ő nyitott ajtót, papucsban, takaros, halványsárga kockás ingben, barna kordnadrágban. (Ez itt nem divattudósítás, de a továbbiak szempontjából komoly jelentősége van!). Amikor szoktalan kérésemet Gabinak és Jánosnak a rám egyébként nem jellemző félénkséggel elrebegtem, szinte egy emberként mondták: „Természetesen! És nagyon örülünk, ha segíthetünk megkönnyíteni, amit már nem kerülhetsz el. csak pár percet kérünk, hogy felkészülhessünk.” Gabi térült-fordult, s ropogós madeira terítőn kis tálcát helyezett el, kenyérszeletkékkel, mellette pedig egy szép kristálypohárban etyeki boruk ragyogott. János azonban még ekkorra sem került elő. Néhány perc múlva jelent meg, barátságos nappaliját az igazi templommá lényegítve, nem csupán palástban, de tökéletes ünneplőben, a szertartás méltóságába egy parányi vidámságot és játékosságot is csempészve azzal, hogy a fekete öltöny-fehér ing szigorán kivételesen a megszokott fekete helyett fehér tűpöttyös nyakkendőjével enyhített .Azzal, amelyet az évek során annyiszor megdícsértem. A kenyér és bor vétele előtt – amelyben a Bolyki-házaspár is osztozott – elénekeltük az „Aki értem megnyíltál…” kezdetű úrvacsorai éneket, azt követően pedig János mondott néhány nagyon szép, egyszerű és megerősítő szót. E perctől kezdve rettegésemet mintha elfújták volna, s pár nappal később, a műtét körülbelül tizenöt perce alatt meg se rezzentem, egyszóval „mintabeteg” lett belőlem.
Ami akkor eszembe sem jutott, pedig kézenfekvő lett volna, az most, csaknem két évvel később vágott belém: Az élmény, amelyet azon a hétköznapi délutánon a Ráday utca 28-ban átéltem, átélhettem, nem egyéb volt, mint János apostol első levele negyedik részének megelevenedett, valósággá vált tizennyolcadik verse. És abból is az a félmondat, amelyre ma a legépebb szemű embernek, akár egy minden porickájában ép, sikerekben (vagy azok látszatában) lubickoló ifjúnak is égető szüksége van, az egyre sokasodó félelmek, szorongattatások idején: „…a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” Nem tudom, Bolyki János melyik bibliai részt tekintette élete vezérigéjének. Egy azonban bizonyos: benne ott lakozott az a teljes szeretet, amellyel önzetlen, sugárzó élete során oly sokak félelmét ki tudta űzni. Köszönöm. Köszönjük.
Petrőczi Éva
Az írás megjelent Bolyki János búcsúztatásának napján
Az alábbiakban következő néhány sor nem nekrológ, nem búcsúztató, még csak nem is laudáció, s nem is most eltávozott, nem mindennapi jóságú és szellemi teljesítményű atyai barátunk érdemeinek lajstromozása akar lenni. Mindössze egy rövidke életbe-visszaszólítás, annyi, amennyi egy ember erejéből telhet, addig is, amíg a Teremtő megadja Bolyki Jánosnak a boldog feltámadást.
Az itt vázolt történet időpontja – amíg élek nem feledem, nem feledhetem el – 2009. szeptember 22., néhány nappal szürkehályog műtétem előtt. Ekkorra Jánosnak, ha nem örökli az általa oly igényesen kutatott, s annyira vele „egy vérből valónak” remélt apostol, János türelmes lelkületét, már jócskán elege lehetett (volna) a betegségre, a műtétre és a gyógyulás esélyeire vonatkozó kérdezősködéseimből.Ő ekkorra már kétszer is átesett az általam annyira rettegett beavatkozáson, így kételyeimmel és félelmeimmel bizony sokat nyaggattam szegényt. Mellesleg, igaza van mindazoknak, akik csak legyintenek:” Ez ma már csak pár perces rutinműtét, a katonadolgonál is kevesebb stb”. De a nem próbált, a nem tapasztalt mindig félelmetes. Műtétem napja közeledvén, egy hirtelen ötlettől vezérelve áttelefonáltam Bolykiéknak, azzal, hogy nagyon fontos és halaszthatatlan ügyben kérek tőle, tőlük néhány percet. Hosszas töprengések után rájöttem ugyanis: nincs a világnak az a nyugtatója, az a baráti orvosa, az a rám odakint várakozó családi hátvéd-csapat, amely elemi rettegésemet maradéktalanul enyhíteni tudná. Egyetlen megoldást éreztem erőt adónak, a félelmet végleg kiűzőnek: ha még az operáció előtt úrvacsorát vehetek. S pontosan tudtam azt is, hogy a szent jegyek rendhagyó, házi kiszolgáltatását mástól, mint Bolyki Jánostól nem kérhetem. Csöngetésemre ő nyitott ajtót, papucsban, takaros, halványsárga kockás ingben, barna kordnadrágban. (Ez itt nem divattudósítás, de a továbbiak szempontjából komoly jelentősége van!). Amikor szoktalan kérésemet Gabinak és Jánosnak a rám egyébként nem jellemző félénkséggel elrebegtem, szinte egy emberként mondták: „Természetesen! És nagyon örülünk, ha segíthetünk megkönnyíteni, amit már nem kerülhetsz el. csak pár percet kérünk, hogy felkészülhessünk.” Gabi térült-fordult, s ropogós madeira terítőn kis tálcát helyezett el, kenyérszeletkékkel, mellette pedig egy szép kristálypohárban etyeki boruk ragyogott. János azonban még ekkorra sem került elő. Néhány perc múlva jelent meg, barátságos nappaliját az igazi templommá lényegítve, nem csupán palástban, de tökéletes ünneplőben, a szertartás méltóságába egy parányi vidámságot és játékosságot is csempészve azzal, hogy a fekete öltöny-fehér ing szigorán kivételesen a megszokott fekete helyett fehér tűpöttyös nyakkendőjével enyhített .Azzal, amelyet az évek során annyiszor megdícsértem. A kenyér és bor vétele előtt – amelyben a Bolyki-házaspár is osztozott – elénekeltük az „Aki értem megnyíltál…” kezdetű úrvacsorai éneket, azt követően pedig János mondott néhány nagyon szép, egyszerű és megerősítő szót. E perctől kezdve rettegésemet mintha elfújták volna, s pár nappal később, a műtét körülbelül tizenöt perce alatt meg se rezzentem, egyszóval „mintabeteg” lett belőlem.
Ami akkor eszembe sem jutott, pedig kézenfekvő lett volna, az most, csaknem két évvel később vágott belém: Az élmény, amelyet azon a hétköznapi délutánon a Ráday utca 28-ban átéltem, átélhettem, nem egyéb volt, mint János apostol első levele negyedik részének megelevenedett, valósággá vált tizennyolcadik verse. És abból is az a félmondat, amelyre ma a legépebb szemű embernek, akár egy minden porickájában ép, sikerekben (vagy azok látszatában) lubickoló ifjúnak is égető szüksége van, az egyre sokasodó félelmek, szorongattatások idején: „…a teljes szeretet kiűzi a félelmet.” Nem tudom, Bolyki János melyik bibliai részt tekintette élete vezérigéjének. Egy azonban bizonyos: benne ott lakozott az a teljes szeretet, amellyel önzetlen, sugárzó élete során oly sokak félelmét ki tudta űzni. Köszönöm. Köszönjük.
Petrőczi Éva
Az írás megjelent Bolyki János búcsúztatásának napján
Bolyki Jánossal gerincpróbáló évek során ismerkedtünk meg. Ez edzette barátsággá ismerkedésünket. Tudósnak bölcs volt,lelkipásztornak szeretőszívű, kereszténynek ember. Ma amikor a szeretet meghidegülésének korába élünk, lelkin öröksége életmentő mindennapi kenyerünk
VálaszTörlésSzigeti Jenő emeritus professzor