(a folyópart és a híd)
A jóság, a keresztyén öröm át és átjárja az egész várost. Részeg embert sem látni, a főpályaudvar környékén délután néhány punkos, pírszinges fiatalember viaskodik az egyensúllyal, ők a közeli településről vagy a külvárosból lehetnek. Aki kirchentagos, valamiféle azonosítót hord magán: nyakba akasztott kulcstartót a hüvelyk és mutató ujjal szívet formáló logóval, amin éppen a közlekedésre jogosító bérlet lóg, vagy egy stílusos, három euróért kapható sálat. Mindenki igyekszik az odatartozást valami módon demonstrálni. A napok áhítattal kezdődnek és végződnek. Közöttük minden megtalálható a klasszikustól a táncosig, a meditációtól a rockosig. Némelyik meredeknek tűnik a magunkfajta embernek: a kivágott dekoltázsú hölgy lenge tánclépései valahogy nem az áhítatot mélyítik el az emberben, bármennyire is a zsoltár szövege jön a hangszóróból.
Aztán politikailag eladható szlogenek jelennek meg, integráció, iszlám, antiszemitizmus, atomkatasztrófa, háború, Irak, Afganisztán, Líbia, Szudán. Bár Kelet-Európa a díszvendég, alig-alig hallani valamit erről a régióról. Magyarországról egy államtitkár és egy külügyi tanácsos van jelen, az Unió parlamentjének lengyel elnöke, aki sziléziai protestáns, tömören foglalja össze véleményét: az Uniónak nincs alternatívája. A lengyelek, csehek kiemelten említettek, talán a szomszédság miatt, pedig magasabb szinten nem képviseli őket senki. Fekete bőrű embereket is látni elvétve, némelyik szorgosan jegyzetel, talán tudósító. A többség tört angolsággal próbál eligazodni az események sűrűjében.
Van, ami azért a lényeghez tartozik: a könyvkiadók egy kiállítási csarnokot megtöltő kínálata, vagy a délelőtti bibliatanulmányok. Némelyik szenzációs. Átlagoltam az ülőhelyek számából, volt, hogy háromezren vettek részt egy ilyenen. Jegyzetelnek sokan. Az előadás egzetekiai mélységekből jön, az opponens hölgy kritikai felvetései nem tudják megingatni a Kijelentés erejét.
És a záró istentisztelet, kint az Elba parton. Tűz a nap. Fél tízkor már harminc fok lehet. Ezrek és ezrek hömpölyögnek a folyó két partja felé. A főszínpad él, zene, eligazítás, köszönetmondások, rövid számbavétel. Fél tizenegykor elkezdődik az istentisztelet. A liturgia sajátos, ha nem lenne kezemben a füzet, nem tudnám ki is a fő prédikátor. A nap egyre erősebben tűz, sokan a nagy folyóparti fák árnyékába húzódnak. Olykor begurul némán a szabadon hagyott úton egy-egy mentő, vagy hordágy. Állok a főszínpad előtt szinte szemben a szolgálatot végzőkkel, néha kattintgatom gépemmel az Elba hídon lehulló Miatyánk kéréseinek molinóit. És egyszer csak megérint valami, ott az Isten országánál: Dein Reich komme. Az Isten országa nem az – hallom -, amit ígértek a Harmadik Birodalomban, az üdvösség sem, ami felírva volt a szemben lévő panel tetején, hogy a szocializmus örök és nem is a kényelmet szolgáló atomprogram… Nem, nem az, hanem abban a százezres tömegben megmozdult valami bennem és éreztem, hogy ott, abban a pillanatban ott van Isten országának ereje. Olyan valóságosan éreztem, ahogyan eszik az ember. Szégyelltem a könnyeimet, pedig ismeretlenek között álltam, a napszemüvegemet leeresztettem a szememre. Ahogy lassan a tömeg megindulása előtt felmentem a hídra, valami gyönyörűség járt át. Megálltam az Albrecht-hídon valahol az Elba fősodorvonalánál, lenéztem a folyóra, aztán végig mindkét parton. Ott volt még mindig az a hatalmas emberáradat, lassan mozdultak az áldás után. Gyámoltalan arcú Luther-kabátos papok álltak az úrasztalok mellett a híd beszögelléseinél és nekem újra könnyek tolultak a szemembe. Ott volt Isten, az élő Krisztus, lehet, hogy mozdult a szél is, de én a Szentlélek jelenlétét éreztem. Ha semmi más nem lett volna ebben az öt napban, csak ezért megérte Drezdába jönni.
Jakab Bálint Mihály
A jóság, a keresztyén öröm át és átjárja az egész várost. Részeg embert sem látni, a főpályaudvar környékén délután néhány punkos, pírszinges fiatalember viaskodik az egyensúllyal, ők a közeli településről vagy a külvárosból lehetnek. Aki kirchentagos, valamiféle azonosítót hord magán: nyakba akasztott kulcstartót a hüvelyk és mutató ujjal szívet formáló logóval, amin éppen a közlekedésre jogosító bérlet lóg, vagy egy stílusos, három euróért kapható sálat. Mindenki igyekszik az odatartozást valami módon demonstrálni. A napok áhítattal kezdődnek és végződnek. Közöttük minden megtalálható a klasszikustól a táncosig, a meditációtól a rockosig. Némelyik meredeknek tűnik a magunkfajta embernek: a kivágott dekoltázsú hölgy lenge tánclépései valahogy nem az áhítatot mélyítik el az emberben, bármennyire is a zsoltár szövege jön a hangszóróból.
Aztán politikailag eladható szlogenek jelennek meg, integráció, iszlám, antiszemitizmus, atomkatasztrófa, háború, Irak, Afganisztán, Líbia, Szudán. Bár Kelet-Európa a díszvendég, alig-alig hallani valamit erről a régióról. Magyarországról egy államtitkár és egy külügyi tanácsos van jelen, az Unió parlamentjének lengyel elnöke, aki sziléziai protestáns, tömören foglalja össze véleményét: az Uniónak nincs alternatívája. A lengyelek, csehek kiemelten említettek, talán a szomszédság miatt, pedig magasabb szinten nem képviseli őket senki. Fekete bőrű embereket is látni elvétve, némelyik szorgosan jegyzetel, talán tudósító. A többség tört angolsággal próbál eligazodni az események sűrűjében.
Van, ami azért a lényeghez tartozik: a könyvkiadók egy kiállítási csarnokot megtöltő kínálata, vagy a délelőtti bibliatanulmányok. Némelyik szenzációs. Átlagoltam az ülőhelyek számából, volt, hogy háromezren vettek részt egy ilyenen. Jegyzetelnek sokan. Az előadás egzetekiai mélységekből jön, az opponens hölgy kritikai felvetései nem tudják megingatni a Kijelentés erejét.
És a záró istentisztelet, kint az Elba parton. Tűz a nap. Fél tízkor már harminc fok lehet. Ezrek és ezrek hömpölyögnek a folyó két partja felé. A főszínpad él, zene, eligazítás, köszönetmondások, rövid számbavétel. Fél tizenegykor elkezdődik az istentisztelet. A liturgia sajátos, ha nem lenne kezemben a füzet, nem tudnám ki is a fő prédikátor. A nap egyre erősebben tűz, sokan a nagy folyóparti fák árnyékába húzódnak. Olykor begurul némán a szabadon hagyott úton egy-egy mentő, vagy hordágy. Állok a főszínpad előtt szinte szemben a szolgálatot végzőkkel, néha kattintgatom gépemmel az Elba hídon lehulló Miatyánk kéréseinek molinóit. És egyszer csak megérint valami, ott az Isten országánál: Dein Reich komme. Az Isten országa nem az – hallom -, amit ígértek a Harmadik Birodalomban, az üdvösség sem, ami felírva volt a szemben lévő panel tetején, hogy a szocializmus örök és nem is a kényelmet szolgáló atomprogram… Nem, nem az, hanem abban a százezres tömegben megmozdult valami bennem és éreztem, hogy ott, abban a pillanatban ott van Isten országának ereje. Olyan valóságosan éreztem, ahogyan eszik az ember. Szégyelltem a könnyeimet, pedig ismeretlenek között álltam, a napszemüvegemet leeresztettem a szememre. Ahogy lassan a tömeg megindulása előtt felmentem a hídra, valami gyönyörűség járt át. Megálltam az Albrecht-hídon valahol az Elba fősodorvonalánál, lenéztem a folyóra, aztán végig mindkét parton. Ott volt még mindig az a hatalmas emberáradat, lassan mozdultak az áldás után. Gyámoltalan arcú Luther-kabátos papok álltak az úrasztalok mellett a híd beszögelléseinél és nekem újra könnyek tolultak a szemembe. Ott volt Isten, az élő Krisztus, lehet, hogy mozdult a szél is, de én a Szentlélek jelenlétét éreztem. Ha semmi más nem lett volna ebben az öt napban, csak ezért megérte Drezdába jönni.
Jakab Bálint Mihály
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése