Drezdálás (1)

(a város és az emberek)

Krisztusi korba érkezett az idén a németországi protestánsok nagy fesztiválja, az Evangelischer Kirchentag, amelynek Drezda adott otthont. Sajátos német rendezvényről van szó, amelynek eredete a 19. századra nyúlik vissza, de új lendületet a második világháború után kapott, amikor a milliószám szülőföldjükről elűzött németeknek, katolikusoknak és protestánsoknak fórumot teremtett. Éves váltásban rendezik ma is a Kirchentagokat. Lehetne magyarítani a szót, de a lényegét fejezi ki így eredetiben: az egyház nagy ünnepéről van szó.

A Kirchentagok ideje alatt a német közmédiát mozgatják az események. A kereskedelmi adók fő híreit is ez a rendezvény jelenti, a tartományi, s még inkább a városi médiát pedig teljesen uralja. De nemcsak a médiát, hanem az egész életet, a közlekedéstől a bevásárlóközpontokig, a templomi előadásoktól az utcai koncertekig. Az esemény súlyát jelzi, hogy a német politikai elit, beleértve a kancellárt vagy a köztársasági elnököt, fontosnak érzi nemcsak jelenlétével megtisztelni, hanem aktív közreműködéssel is részt venni az eseményen. Ebben a ciklusban éppen mindketten evangélikusok.

Egyik reggel bibliaórát tart a hugenotta háttérből érkező német védelmi miniszter, délután már kerekasztal mellett ül biztonsági kérdésekről értekezve. A legnagyobbak közé számító sztárriporter teológiai és közéleti kérdéseket feszegető fórumon moderál, a német stand up comedy egyik fenegyereke a siker-pénz-boldogság háromszögében kifinomult, intelligens humorral fricskázza a fogyasztói társadalom gügyeségeit. Több milliárdos a rendezvény költségvetése, euróban számolva, olvasom valahol, nem tudom, milyen gázsik röpködnek ilyenkor, de az ember érzése valahol mégis az, hogy itt az emberek a szívüket tették bele a történetbe. Ezért működik. Hatezer önkéntes segítő működik közre, ezek többnyire tizenéves fiatalok. Jutalmuk a szállás és a napi háromszori kaja. De ezért tizenkét órát mosolyogva útba igazítanak idegen gagyogókat, érdeklődő hazaiakat, égettetik magukat a nappal, cipelik a ládát, üres flakonokat szednek össze, elgördeszkáznak a keréken futó szemeteskukával, szórólapot osztogatnak, rendezvényeken ajtót nyitogatnak. Ezerféle módon segítenek. Valami átcsurog hatezer német fiatalnak az életébe, hogy lehet jót tenni, Istenért, az egyházért valamit képviselni. Háromszázezer emberre számítottak előzetesen, akik részt vesznek a 33. Kirchentagon, csak a záró istentiszteleten, az ötödik, zárónapon százhúsz ezren voltak jelen. A regisztráltak negyven százaléka fiatal volt.

Ülünk az ebédnél, fiatal csapat érkezik cserkészruhában, mielőtt enni kezdenének egy foci vagy bármilyen sportágas csapathoz méltó csatakiáltással hívják fel magukra a figyelmet, hogy mielőtt kézbe vennék az evőeszközt, énekelve imádkozzanak. Apropó étkeztetés: körülbelül százezer adag, amit naponta kiadnak ebédet, ezt négy óra alatt lebonyolítják, tizenöt embernél nem volt látható több egy sorban. Egyetlen sátorban volt ez a fajta közétkeztetés az egész városban. Más kóstolgathatta a város vendéglőinek, falatozóinak vagy éppen gyorséttermeinek kínálatát. Az árak a belvárosban is tisztességesek: egy bratwurst (sültkolbász zsemlében) kettő és fél euró, kilenc euróért steaket adtak a köretet is beleértve egy belvárosi vendéglőben. Nem bűzlik a város a hiénáktól. A villamosvezető türelmes a síneken kószálókkal, a rendőr elnéző, pedig piros a lámpa, az autósok nem dudálnak. Öt nap alatt nem hallottam más hangosságot, csak a mentők szirénáit. Ha valaki össze- vagy elesett, pár perc múlva ott voltak a mentősök. Egy-egy jó előadásra, ha be akart jutni valaki, olykor egy órát is sorba kellett állni. És álltak az emberek türelemmel. Aztán megtelt a templom vagy a sportcsarnok, mert ismert személyiség volt az előadó és kiállt az önkéntes egy táblával: überfüllt. Nem volt méltatlankodás, hangos szó, tudomásul vették.

Jakab Bálint