EGYHÁZUNK SPIRITUALITÁSÁRÓL

Írásomban röviden szeretnék felvetni egy problémát. Ennek kifejtésére most nincs lehetőségem, csak utalni tudok rá, de amelyet nemcsak egyre több helyről hallok, hanem a problémát én magam is tapasztalom. Ez a probléma egyházunk spiritualitásával kapcsolatos.



A probléma szemléltetésére egyetlen példát említek csupán a sok közül, nevezetesen, hogy egyes református gyülekezetekben szolgáló, hűséges, egyházunkat szerető testvéreink közül többen a Golgota Gyülekezetbe járnak feltöltődni, mert a református kereteket túl száraznak tartják, nem kapnak elég erőt, örömöt, bíztatást, megszólítást, vigasztalást, amely a hétköznapokban, életharcaikban, sőt saját egyházunkban végzett szolgálatukhoz elegendő lenne. Ez csak egy példa a sok közül de a problémát érzékelteti, amellyel mielőbb szembe kell néznünk.

Fő kérdés tehát, hogy mennyiben tapasztaljuk meg alkalmaink és szolgálataink során azt, hogy „jó” volt nekünk együtt Isten közelében lenni (Lukács 9,33). A probléma igen szerteágazó, komoly tanulmányokban kellene foglalkoznunk a kérdéssel, a megoldási lehetőségekkel.

Nyilván nem arról van szó, hogy az emberi igényeket válogatás nélkül kielégítsük. Ez a világ ugyanis markánsan formálja, átalakítja, felszínessé, érzelem, élmény és látvány-centrikussá teszi az ember igényrendszerét, miközben a ma embere sokféle impulzusok által befolyásolható lett, nem mer szembenézni a valós problémákkal, és a hitéletet is ezek előli menekülésnek használja. Szánalmasan előretört az individuum a közösség rovására.

A felvetett probléma kapcsán tehát nem arról van szó, hogy hamis, felszínes emberi technikákkal bűvészkedve, valamiféle „ál-spiritualitást” kielégítünk, az emberek igényeihez alkalmazkodva, de arról igenis szó van, hogy az embereket megismerjük, modern (posztmodern) világunkban kialakult igényrendszerükkel együtt, azokat meghallgassuk, elfogadjuk, reflektáljuk és a kellő időben, Isten eszközeként formáljuk azokat.

Ez csak a problémának az egyik ága-boga. Egyszerűen fel kell tennünk a kérdést, kapnak-e valamit az emberek tőlünk. Egy színházjegyért kifizetnek több ezer forintot, miközben az éves színházjegy töredékébe kerülő egyházfenntartói járulékkal problémáik vannak. Tegyük fel egészen hétköznapian a kérdést: tudunk valamit adni, és megfelelő módon adjuk? Beszélhetnénk a probléma kapcsán a református istentiszteletről, beleértve az igehirdetést, a liturgiánkat, a gyülekezeti tagok jelenlétét, istentiszteleti „aktivitását”, ide értve a liturgikus teret, alkalmasak-e a liturgikus tereink arra, hogy oda embereket meghívjunk, miközben bizonyos esetekben a legalapvetőbb komfortérzetet sem tudjuk biztosítani. Tudunk-e közösséget teremteni, megvan-e bennünk a hitvallás dialektikája. Le tudunk-e mondani arról, hogy csupán feltételeket állítunk és konfrontálódunk, sokszor agresszíven, miközben az emberek arra várnak, hogy életkérdéseikre választ várva megtöltsük kiürült életük tégelyét. Folytathatnám vég nélkül a sort, hiszen eddig csak az istentisztelettel kapcsolatos spiritualitási aspektusokra utaltam. Nem szóltam egyéb alkalmakról, lehetőségekről, egy adott településen kínálkozó lehetőségekről: nemcsak a direkt egyházi alkalmak tekintetében, például a hitoktatásban, hanem nem direkt egyházi közegekben, közéletben, kulturális életben; ám ezek kifejtésére most nincs lehetőség.

Ki kell mondani, hogy nem lehet elvárni, hogy komolyan vegyenek bennünket az emberek, ha nem kapnak tőlünk: ez nem haszonelvű gondolkodás, hanem jogos igény! Szükségünk van egy „szentlelkes elhivatottságra” (világi nyelven szentlelkes profizmusra), amely Isten jelenlétét, az Úrral és egymással való közösség csodáját úgy ajándékozza az embereknek, hogy egy időre elfelejtik a múlt sérelmeit, sebeit és a jövő miatti aggodalmakat, miközben bekapcsolódnak az Isten üdvösséges „jelenébe”, hogy aztán visszatérhessenek a saját múlttal és reményteli jövővel rendelkező „történetükbe. Egy szokatlan példával szemléltetem, mire gondolok, amikor spiritualitásról, „töltetről” beszélek. Meghívást kaptam egy dél-amerikai világsztár budapesti koncertjére, és éltem a lehetőséggel. A körülmények zavartak: fáradt voltam, amit csak tetézett a meghirdetett kezdéshez képest másfél órás csúszás, a rengeteg ember…Ami pedig a koncerten történt, az minden túlzás nélkül valami olyan „több”, amit nem lehet szavakkal, a félreértések veszélye nélkül megfogalmazni. Keveset mondok, ha azt írom, hogy egy teljesen egyedi hangú, minden porcikájában lüktető énekesnő tökéletes produkciójában lehetett részünk, annak ellenére, hogy szerintem ő is fáradt volt, egy világturné kellős közepén, miközben minden erőlködés nélkül, azért odadobott nekünk is némi morzsákat magából, óriási tehetségéből. Hogy is mondjam, amit mondani akarok???...Erőlködés nélküli tökéletesség, minden mesterkéltség nélküli életöröm, miközben az ember úgy belefeledkezik a „jelenbe”, amit éppen lát és hall, hogy aközben nincs semmilyen hátsó gondolata: nem kísért a múlt, nem aggaszt a jövő, mert annak isteni teljessége megjelent a jelenben. Ez valami egészen egyedi élmény. Pannenberg szerint ez az üdvösség, az örökkévaló jelen, Isten tökéletes jelene. Isten az élet Istene (Márk 12,27), Jézus Krisztusban, az életöröm Istene. Ez az öröm mindig a Vele való találkozásból fakad, de nem mindig „csak” úgy, ahogy mi azt az egyházias kereteken belül szeretnénk „receptre” felírni. „Ti tehát nagyon tévedtek”  - mondja Jézus (Márk 12,27) ha nem veszitek észre az Isten magáról adott életjeleit, és „halott” keretekbe merevedtek, élet és öröm nélkül…Spiritualitás többek között ez a szentlelkes profizmus: kapnak az emberek, és akkor áldoznak is.

Nagy kérdés, hogyan egyeztethető össze a biblikusság az ebből következő kálvini tanítások és az igehirdetés centralitásának, vagyis értékeinknek megtartása, és a modern kor okozta kihívások közötti kapcsolat. Hiszen egy óriási értékválságban, sok esetben értelemveszteségben, egy egyháziatlanul szocializálódott világban igenis nyitott az emberek szíve, és várják a „töltést”. Persze sokan próbálkoznak megtölteni ezzel-azzal életük poharát. Tudjuk-e adni az egész embert elérő, értelmét, szívét, akaratát megszólító spiritualitást, mostani kereteink között?

Ismét csak egy szeletét ragadom ki a problémának, amikor arra utalok, hogy én, aki az igehirdetés szerelmese vagyok, és hiszek az Ige hatalmában, és az igehirdetés csodájában; mégis be kell látnom, hogy az igehirdetés egy intellektuális műfaj, amely mind az igehirdetőt, mind a hallgatókat is egy óriási elvárás elé állítja, hiszen legalább húsz percen át figyelni kell!!! Az igehallgatónak az igehirdető gondolatmenetével együtt kell haladnia, hogy üzenetet kapjon, és valami „tartalmat” elvihessen magával. Ez egy óriási munka, kihívás lelkész és gyülekezet számára egyaránt, amelyre e hajszolt világban egyre ritkábban képes az igehallgató. Természetesen a probléma itt is összetettebb, most csak felvetettem.

Engedjék meg, hogy néhány missziológiai fogalmat említsek részletes magyarázat nélkül, amely szintén felveti az egyház spiritualitásának kérdését. Meg tudjuk-e teremteni a hagyomány és az újítás szentlelkes egységét. Tudjuk-e kommunikálni a konkrét, jól megismert, helyhez igazított evangéliumot, azzal a Jézus Krisztussal középpontban, aki tegnap, és ma, és mindörökké ugyanaz? Képes-e arra a Református Egyház, hogy identitását az adott körülmények között felismerje és újragondolja? Rádöbbenünk-e végre arra, hogy a ma emberének konkrétumokra van szüksége az általánosságok helyett? Észrevesszük-e, hogy a ma embere határozottan elutasítja a zárt tanrendszereket, mert a ma embere tele van kérdésekkel, ezeken gondolkodnak és gondolkodhatnak, semmit sem akarnak egy aszimmetrikus kommunikációban készen elfogadni? Ez az állítás még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy mindig vannak tömegével olyan emberek is, akik „kiskorúságukban” azt várják, hogy mások mondják meg nekik, hogy mitől működik majd az életük, amit egyes kegyességi irányzatok ki is használnak. A ma embere nemet mond az elvont teológiára. Egy konkrét ember csak azt fogadja el, ami őt konkrétan, konkrét élethelyzetében meghatározóan érinti. El tudjuk-e fogadni az un. „holisztikus missziót”, miszerint Isten az egész teremtett világ ura, így tevékenysége az egész világra kiterjed, ennek nyomán a gyülekezet is legyen jelen a világ és az emberek természetes közegében, gondolva itt a kulturális, társadalmi, gazdasági, politikai (nem aktuál, pártpolitikai) közegekre? Megjelenhet-e az evangélium úgy a társadalomban, mint nyilvános igazság? Nyilvános igazságnak azt nevezzük, ami az emberek számára valóságosan fontos, amiért áldozatokat hoznak, ami megjelenik az előbb említett színtereken, vagyis az oktatásban, társadalomban, gazdaságban, politikában.

Később egy tanulmányban szeretném bővebben kifejteni majd ezt a területet, illetve a felvetett problémát hamarosan más oldalról is körbe kívánom járni. Most végezetül csak annyit még: Van-e a református egyháznak spiritualitása? Te mit kapsz az egyházadtól? Merjük így is feltenni ezt a kérdést!

Steinbach József