Volt egyszer egy Pilvax - avagy vannak-e még kávéházak?

Farkas Gergely

Minden évben keresem azokat a szimbólumokat, amelyek a magam számára gyermekkorom kedvenc ünnepét március 15-ét újra személyessé, megfoghatóvá, aktuálissá teszik.  Sok ikon-számba menő szimbólumot találhatunk, én hadd emeljek ki ezek közül egy kisebbet, amire talán csak egy mozzanat kapcsán szoktunk figyelni: a Pilvax kávéházat, ahonnan indult a forradalom, ahol a Tízek Társasága megfogalmazta a Tizenkét Pontot, ahol Petőfi  egy márványasztalon papírra vetette a Nemzeti Dalt. A magyar forradalom és szabadságharc bölcsője egy kávéház

Több mint száz esztendővel később 1956-ban sokkal nagyobb térben, egy egyetemi nagygyűlésen kezdődött a forradalom. Számomra azért érdekes ez a különbség, mert 1956-ban azért sem lehetett az akkori fiatalok találkozóhelye egy kávéház, mert egészen egyszerűen nem voltak kávéházak. 1914-ben Kosztolányi még “Budapest, a kávéváros” címmel ír publicisztikát - megjegyezve, hogy az első kávéházi törzsvendég Petőfi Sándor volt - 1912-ben pedig még 322 kávéházat tartanak nyilván Budapesten, pár évtizeddel később azonban már egy sincs meg ezek közül. 1949-ben a kommunista hatalom szétzúzta, beszüntette a „kávéház” intézményét. Ugyanis a kávéház a polgári demokrácia fontos intézménye, ahová bárki betérhet, ahol szabad tere van a gondolatoknak, ahol mindent szabadon meglehet beszélni, amit éppen ezért minden diktatúra gyűlöl, hiszen a forradalmak mindenhol a kávéházakból indulnak, míg a diktatúra bölcsője pedig a városi kocsma (Saly Noémi). Állítólag 1949-ben készült egy lista a kávéházakról, melyhez hozzátűzve találtak egy szemmel láthatóan dühödten kitépett lapot, nagy, dühös betűkkel: „Miért van ezekből ennyi?? Ki engedélyezte?? Gerő”

“A Pilvax tulajdonosa Fillinger János, Petőfiék kávésa, a kedvükért kiakasztja a falra a francia forradalom nagyjainak portréit és a Bastille képét. Ő tűri békésen, hogy csizmás lábbal ugrálnak a biliárdasztal zöld posztóján, ő pörköli a kávét hajnalban az udvaron a hideg márciusi esőben, hogy friss főzettel várhassa ezt a rebellis bandát.” A kávéház, amit március 15-e után Petőfiék a Forradalom, avagy a Szabadság csarnokának neveznek el, a demokrácia színtere, ahol nem számítanak a Habsburgok – ámbár ők is tudnak a Pilvaxról, hiszen a korabeli pletyka szerint minden reggel Zsófia, Ferenc József édesanyja megkérdezte Metternichet: nem mondott-e valami mérgeset az a Petőfi a Pilvaxban?
A kávéházban a szellem, a szabadság gondolatával, a megvalósítás lehetőségeivel foglalkozik, a közösséggel, a nemzettel, amely csak szabad hazában, szabadon, a szabadság levegőjében tud létezni. Tudjuk, - és ma emlékezünk is rájuk - hogy akkor milyen sokan voltak - reformátusok, lelkészek és világiak egyaránt - akik mindenféle önös érdek nélkül, sőt annak ellenében, sok mindent feláldozva küzdöttek a szabadságért. De mindezek gyökerében  - nyilván sok politikai ok mellett - a közösségi tereken, kávéházakban (ami vidéken a kocsma volt, hiszen oda a kávézás kultúrája sokkal később jutott el, és tudjuk, hogy az a kocsma más volt, mint, amit ma annak nevezünk),  folytatott beszélgetés volt, ahol a szabadság megfoghatatlan, talán filozófiai eszményét, valóságra váltották, ahol nagy gondolatok születtek, és törtek elő, hogy legyenek aztán a szakadó eső ellenére is forradalommá, majd később függetlenséggé, szabadságharccá, végül meg nem szűnő reménységgé.

Lehet-e mindennek üzenete a mára tekintve, hiszen ma szabadok vagyunk. Legalább is nincsen jogilag elnyomó hatalom felettünk, nincsenek Habsurgok, nincsen fasiszta vagy éppen kommunista diktatúra. De vajon visszatértek-e, vannak-e kávéházak? Számomra ez elsősorban nem vendéglátóipari kérdés.  Sokkal inkább annak a kérdése, hogy léteznek-e olyan helyek, ahová beülhetek, ahol találkozhatok másokkal, beszélgethetek velük, vannak-e terek ahol a mindennapok sodrásából néhány órára kiszakadva, otthonosan,  jól érezhetem magam? Tudjuk, hogy Petőfiék társaságából sokan a Pilvaxba címeztették leveleiket. Hova tudna ma Petőfi bemenni, hol tudná így otthon érezni magát, nem félve attól, hogy a leveleit kibontja majd valaki, vagy mondjuk a részére küldött pénzt hiánytalanul átveheti?

A hétvégi balatonfüredi gondnoki konferencián hangzott el az egyik előadótól: “Ma Magyarországon közösséget vagy az egyház csinál, vagy senki nem csinál.” A krisztusi közösség az a hely ahol ezt az otthont, bizalmi légkört, kommunikációs (lelkigondozói) közeget megtalálhatjuk. Itt érezhetjük magunkat biztonságban, itt alakulhat ki az a bizalmi légkör, amiben az ember azt érezheti, hogy nem kell állandóan szorongania. És milyen jó lenne, ha ezekhez a belső tartalmakhoz megtalálnánk a külső formákat is! Ha a külső környezetet is otthonossá, barátságossá tudnánk tenni, ha úgy tudnánk leülni beszélgetni valahol, hogy mondjuk közben kellemes kávéillat járja át a levegőt! Voltak erre próbálkozások, melyek sajnos kudarcba fulladtak, de most is vannak olyan ötletek (például itt, és itt), amelyek ezeket a formákat próbálják használni, azt feltételezve, hogy ez a kávéházi légkör, hangulat megteremti annak a lehetőségét, hogy az egyház ne csak a monológ, hanem az őszinte, egyenrangú, tabu nélküli dialógus helyszíne is legyen, ahol éppen ezért otthonra lehet lelni.  Figyelve azokra a “trendekre”, amelyek elindultak az Egyesült Államokból, majd teret nyertek Európa nyugati felén és - ha lassan, mérsékelten is - már hozzánk is elértek, akkor azt láthatjuk, hogy a “kávé”, “kávéház” hívószó lett nem csak a fiatalok, hanem minden generáció számára. A hazánkban is egyre több helyen - a fővároson kívül is - felbukkanó kávézóláncok, igényes független kávéházak egyre népszerűbbek lesznek. Azt gondolom hiba lenne kihagyni azt a lehetőséget, amit ez a forma kínál, és ami véleményem szerint egyáltalán nem áll távol a keresztyén közösségről való gondolkozásunktól.

A Pilvaxot 1911-ben bezárták, lebontották. Kosztolányi így búcsúzott tőle: „Éjfél felé pedig a legfiatalabb budapestiek, a hangulat-inyenczek, a mult-imádók zörögtek be, a rumtól és a szines szeszektől lángoló fejjel... Dobogtunk a korhadt deszkákon, veregettük az asztalokat és székeket, szellemeket idéztünk. Egyszer egy tréfás társaság bevetődött ide márczius tizenötödikén s óriási kokárdákkal, izzó frázisokkal megismételte a forradalmi jelenetet, a naiv, fiatalos királytipró tableau-t, ott, a hires asztalon, a Petőfi-kép előtt. A kasszatündér és a pinczérek csodálkozva nézték. Mintha a forradalomba zökkentek volna vissza, a fejükhöz kaptak és magukra eszméltek...
Olyan volt ez a kávéház, mint egy lehangolt zongora. Mindenét, ami zajt ad, a kilincseit, az üvegeit, a poharait félhanggal lejjebb stimmelte az idő, s hamisan, fájón csörömpölt... Most, hogy eltűnt a fantázia határtalan birodalmába, talán még érdekesebb lesz, s a jövő nemzedék lázzal és új színekkel bokrétázza be.”


Ma ünneplünk. Azon gondolkozom, hogy én, hogyan fogok ünnepelni. Lesz itt is ünnepség, sőt én is mondok beszédet (monológ). Majd meghallgatok másokat (monológ). Biztosan minden szép és felemelő lesz, segít felidézni azt, ami gyerekkoromba is fontos volt. Jó lesz. De közben mégis úgy érzem magam, “mint egy lehangolt zongora”. Lehet, hogy inkább egy mai Pilvaxot, egy kávéházat kellene keresnem, leülni a barátaimmal, a kellemes környezetben meginni egy kávét és beszélgetni. A kokárdára pillantva azon tűnődni, hogy hogyan tudnánk most megújulni, előbbre lépni, mint egyén, közösség és nemzet. De lehet, hogy ehhez nem kell ünnepnap (végül is az első március 15. sem volt az), meg lehet ezt tenni a hétköznapokon is. Ez lehetne a hétköznapok forradalma, megújulása. Elkezdeni imádságban, folytatva “kávéházi“ beszélgetésekben, és így a Lélek “felhangolna”, és valami olyasmi történne, amiről Kosztolányi írt “mintha a forradalomba zökkennénk vissza, a fejünkhöz kapnánk és magunkra eszmélnénk.” Nekem ezt üzeni a mai ünnep: találjuk meg, teremtsük meg a magunk kávéházait.


A kávéházakról szóló részek, idézetek java része Saly Noémi cikkeiből, írásaiból táplálkozik, a mai kávéházi fényképek a www.kavehazak.hu galériáiban találhatók meg.