Köntös László
Jó volna végre
lenni vagy nem lenni már
sok a kevésből
(Fodor Ákos: Sóhaj)
Mirõl szól a Biblia? Ez a kérdés akár megbotránkoztatónak is tûnhet a hívõ olvasó szemében. Számunkra, hívõ református emberek számára, nem kérdés, hogy mirõl szól a Biblia: arról, hogy Isten miként kínálja fel az üdvösség lehetõségét egyszülött Fiának halála és feltámadása által mindenkinek, aki azt hit által elfogadja. Ugyanakkor, ha megkérdezzük a mai embert, tartok tõle, hogy a többség nem tudna válaszolni erre a kérdésre. Jobb esetben azt mondanák, hogy a Biblia a múlt fontos kultúrtörténeti emléke, amelynek ismerete hozzátartozik az egyetemes mûveltséghez. Vagy azt mondanák, hogy a Biblia üzenetérõl ugyan fogalmuk sincs, de azt tudják, hogy templomokban használják, s a vallásos emberek is szokták olvasni. Talán némelyikük még arra is emlékszik, hogy a nagymamája kezében is látta a Bibliát. Különös módon, amikor a Biblia szóba kerül „egyházi körökön” kívül, beszélnek a múltbeli jelentõségérõl, a hívõ emberek életében betöltött szerepérõl, de arról egyáltalán nem,hogy a Biblia súlyos állításokat fogalmaz meg az emberrõl és a világról. Ma valahogy nem teszik fel azt a kérdést, hogy vajon a Biblia igazat mond-e? E mögött az a feltételezés van, hogy mindenkinek a magánügye, elfogadja-e a Biblia állításait igaznak vagy sem. Mintha bizony a hívõk hite igazolná a Bibliát. Nos, az alábbi írás azon a meggyõzõdésen alapul, hogy a Bibliában megfogalmazott üzenet önmagában (az olvasó hozzáállásától függetlenül) megálló igazság, és ezért mindenkinek, akit még egyáltalán foglalkoztatnak a lét alapvetõ kérdései, ezzel az üzenettel elõbb-utóbb szembesülnie kell. Az alábbi írás – meglehet, szokatlan szavakkal és némelykor komplikált nyelven – arra tesz kísérletet, hogy megfogalmazza a mai embernek, mirõl is szól a Biblia. Ez a szerény kísérlet nyilván töredékes lehet csak, de talán arra alkalmas, hogy gondolatokat indítson el olyan olvasókban is, akik a bibliai üzenet tartalmi kérdéseivel nem igen foglalkoztak.
Azt feltételezem: a Biblia alapvetõ üzenete az Isten – ember – világ problematikáról ma is racionálisan fenntartható feltételezés. Magyarán, az alábbiakban nem igazán az lesz a vezérgondolatom, hogy miként értékeljük a Biblia kultúrtörténeti, kegyességtörténeti jelentõségét, hanem az, hogy föltegyük a kérdést: vajon a Biblia által képviselt világkép igazságára való igény racionálisan fönntartható-e még? Látnunk kell ugyanis, hogy ha a Biblia tekintélyét jóformán csak kultúrtörténeti múltja, vagy a hívõk hite alapozza meg, mint ahogyan ezt a mai általános gondolkodás véli, akkor ez a szemlélet már eleve ítéletet mond a Bibliáról, mint mára érvényességét vesztett üzenetrõl. De vajon – tisztán racionális alapon – mondhatjuk-e, hogy a Bibliában közölt üzenet mára végérvényesen és megcáfolhatatlanul az érvényét vesztette? Magyarán, hogy a Biblia fontos könyv volt a múltban, fontos könyv az egyre csökkenõ számú hívõ ember életében, csak az a baj vele, hogy mára kiderült: amit mond, nem igaz.
Ez az írás azt az állítást fogalmazza meg, hogy a Biblia igazság - igénye továbbra is racionálisan fenntartható, noha - természetesen – természettudományos módszerességgel mai tudásunk alapján még nem bizonyítható. Ezen állítás fölvázolásához elõször azzal foglalkozom, hogy voltaképpen mit is mond a Biblia, majd azzal a kérdéssel, hogy a ma általánosan racionálisnak gondolt szemléletmód miért nem tudja végérvényesen cáfolni a bibilai világképet.
A Biblia üzenete
A bibliai üzenet központi mondanivalójaként fogadjuk el azt a kialakult konszenzust, hogy ezen üzenet egyik legtömörebb megfogalmazása a János 3: 16-17-ben található. E néhány mondat alapján próbálom meg összegezni, mi is hát valójában a Biblia alapvetõ mondanivalója. Ez a néhány sor így hangzik: „ Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy a világ üdvözüljön általa.”
Mint láthatjuk, e tömör két mondatnak egyetlen egy témája van, s ez pedig az Isten – ember – világ viszonya. A nyelv, amelynek segítségével az alap-probléma megfogalmazódik, képies, amely ószövetségi eredetû. Ilyen szavakat használ a szöveg, mint Isten, egyszülött Fiú, örök élet, üdvösség. Ezt azért szükséges rögtön a legelején tisztázni, mert különben, ha a mai tudományosság fogalmi rendszerét várnánk el tõle, már eleve elzárnánk magunkat az üzenet lényege megértésének a lehetõségétõl. Ez a képekben megfogalmazott bibliai üzenet, mint látjuk, alapvetõen az emberrõl szól, és az ember felõl tematizálja a valóságot. Azt is mondhatnánk, hogy az üzenet alapvetõen egy sajátos nyelven megfogalmazott antropológia. Ugyanakkor az üzenet azt feltételezi, hogy az emberi lényeg megértése nem lehetséges önmagában, hanem csak a lét egészének megértése felõl. S a lét egészének gondolata pedig azt feltételezi, hogy a létnek egységes alapja van, amelynek megismerése lehet az értelmezési kerete minden emberi önmegértésnek. Magyarán, a Bibliának az a feltételezése, hogy a valóság egységes, amelynek egységes alapja van, az emberi létnek az értelme csak magának a valóságnak az egységes alapja felõl érthetõ meg. A valóságnak, ahogyan a Biblia mondja a „világnak” az emberre nézve van értelme, s az emberi lét alapvetõen elrendelt, teleologikus, azaz valamiféle célvezérelt megalapozású. Erre a utal a Biblia „Isten” szava. Ezért a Biblia alapvetõ kérdése az az, hogy mi a világ, s benne az ember, s mi az élet. A Biblia nem Istenrõl, hanem az emberrõl szól. Annyiban szól Istenrõl, amennyiben elmondja, hogy ki Isten az emberre nézve. A Biblia azt feltételezi, hogy ezt a kérdést, mármint, hogy ki az ember, nem lehet önmagában megválaszolni, hanem szükség van egy viszonyítási pontra, egy értelmezési keretre, amelyhez képest és amelyben az ember önértelmezése lehetõvé válik. A Biblia azt üzeni, hogy az emberi létmód csak Istenhez képest értelmezhetõ, s a Bibliában az Isten fogalmával jelzett valóság a legszélesebb értelemben vett értelmezési keret, amelyben elhelyezve egyáltalán érthetõvé válik az emberi jelenség. Az Isten léte vagy nem léte egyébként valóban perdöntõ kérdését, s az egész kérdéskör európai gondolattörténeti vonulatát azért nem tartom most szempontunkból mégsem alapvetõ jelentõségûnek, mert az ember egyszerûen nincs ma még abban a helyzetben, hogy errõl végérvényesen nyilatkozzon. A Bibliában az Isten szóval jelzett valóság léte éppolyan hipotézis, mint Isten ( vagy hívjuk bárminek is), nem-léte. Amikor a Biblia azt állítja, hogy az ember csak Istenhez képest értelmezheti önmagát, akkor egész egyszerûen azt mondja, hogy kell egy legtágabb értelemben vett értelmezési keret, amelyben az ember problematikája egyáltalán megfogalmazható. Ilyen értelemben a bibliai állítás a mai tudományosság szempontjából pusztán hipotézis, de nagyon is racionális hipotézis. Hiszen amikor valaminek a megértésére teszünk kísérletet, akkor valójában mindig viszonyítunk, s a vizsgált dologhoz képest mindig kell legyen egy viszonyítási pont, ahonnan nézve maga a vizsgált dolog elnyeri értelmét A kérdés ma ez: vajon racionálisan jogosult igény – e az emberi lét megértésére való törekvés? S vajon lehetséges-e e egyáltalán az embernek,mint embernek a megértése, ha nem áll rendelkezésre egy olyan viszonyítási horizont, értelemadó háttér, amelyhez képest az ember elmondhatja önmagáról, hogy õ, mint ember, kicsoda? S vajon racionálisan végleg le kell – e mondanunk arról a feltételezésrõl, hogy a létnek egységes alapja van, s csak innen érthetõ az emberi jelenség? Vajon racionálisan le kell e mondanunk Istenrõl? Vajon az racionális elgondolás-e, - amint ezt a ma domináns világkép sugallja -, hogy a racionalitás már eleve nem számolhat az bibliai Isten szóval jelezett valósággal?
A Biblia tehát alapvetõen azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy az ember léte a világban csak Istenben értelmezhetõ. Ebbõl következik a második fontos bibliai feltételezés,, hogy ti. az embernek a léte Istentõl rendelt lét. Az emberi létnek az elrendeltsége azt az alapvetõ feltételezést tartalmazza, hogy az Isten szóval jelzett értelemadó háttér személyes jellegû, mi több, az ember éppen mint személyiséggel bíró lény léphet kontaktusba valódi létalapjával. A Bibliának valójában csak egyetlen kérdése van: vajon felismeri-e az ember Istentõl való rendeltségét, azaz felismeri-e önmaga valóságos léthelyzetét, s képes-e ennek megfelelõen élni? A bibliai üzenet az emberi-létmódnak arra az alapvetõ élményére és értelmezésére épül, hogy az ember nem képes rendeltetésének megfelelõen élni. Ezt hívja a Biblia bûnnek. A bûn bibliai fogalma abból a felismerésbõl ered, hogy az ember egy ideális erkölcsiség szempontjából elégtelen lény. A bûn jelenléte, mint az emberi léthelyzet alapfeszültsége abban ragadható meg, hogy miközben az emberi léthelyzet Isten akarata szerint eredendõen az örökkévalóság része, azonközben az ember mégis végességének, azaz történetiségének és idõbe zártságának a foglya marad. Az emberi léthelyzetnek ez az értelmezése az alapja annak az általános megrendültségnek, amelyet átélve az ember Istenre utalt lényként ismeri fel önmagát. Az embernek a saját véges léte, azaz bûnös entitása fölötti megrendültségének a megértése nélkül egyszerûen értelmezhetetlenek a bibliai üzenet képies szavai, mint például kárhozat, szabadulás, üdvösség. A bûn-kérdés centrális jellege alapvetõ a keresztyén üzenet megértése szempontjából. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a bûn, azaz az ember tökéletlensége az emberi természet valamiféle járulékos eleme lenne csupán, amely valamely erõfeszítés révén meghaladható, mint például azt a felvilágosodás gondolta,hanem arról, hogy az ember Istennel való konfrontációjában ismerheti meg önmagát, mint véges entitást. Ezért a bûn nem pusztán az „emberre jellemzõ vonás”, hanem sokkal inkább az a mód, ahogyan az ember a saját végességébe zárva „megtörténik”, s ahogyan ebben a folyamatban a világ megvalósul általa. Ezért a bûn Istenben való felismerése egyet jelent az ember valóságos léthelyzetének a felismerésével, sõt a bûn felismerése révén válik az ember önmaga számára az, aki õ valójában - Istenhez képest. Ez a belátás vezetheti el az embert a hitre. Ilyen értelemben az öntudatra jutás nem más, mint a bûn felismerésének folyamata. Ez a folyamat azonban csak akkor válik lehetségessé, ha az ember felismeri és elfogadja az élet Isten által feltétlen igényelt és benne elõzetesen adott erkölcsi komolyságát. Az ember Istenben nyert önfelismerése egyúttal kijelöli a világ helyét is, mint a bûnös ember világáét. Az Újszövetség abban hozott újat, hogy az Ószövetségtõl átvett bûn - problematikát, mint az emberi élet alapkérdését más módon válaszolta meg. Ez a válasz pedig abban ragadható meg, hogy meghaladta az Istennek való emberi megfelelés lehetõségének gondolatát és gyakorlatát,és az embert felmentette az Istennek való megfelelés kényszere alól, mégpedig úgy, hogy közben a Istennek való megfelelés szükségességének az elvi alapjait nem szüntette meg. Magyarán, az Újszövetség már eleve letett arról, hogy az ember valaha is megfelelhet Istennek, de ugyanakkor azt az üzenetet tolmácsolta, hogy az ember annak ellenére amilyen Istenhez képest, mégis emberré válhat. Ettõl vált az újszövetségi üzenet örömhírré. Az új üzenet lényege pedig abban állt, hogy az egyén Jézus Krisztusban hit által nyert, a személyes Istennel való személyes közössége az emberi élet alapproblémájának az egyetlen megoldása. A bûn - probléma mellett a személyesség mozzanata is centrális jelentõségû a keresztyén üzenetben. A személyes közösség Krisztuss halálában és feltámadásában ugyanis nem pusztán az emberi léthelyzet egyik aspektusa, hanem maga az új, az egyetlen létalap, sõt a valódi lét, amelyben élve és mozogva az egyén mintegy „kiemelõdik” történeti, társadalmi meghatározottságaiból és a „világ” immár nem pusztán történeti létének a mulandóság alá vetett átmeneti helyszíne és közege, hanem az örökkévalóság része. A személyesség középpontba emelése azt jelenti, hogy az egyén számára megnyílik az út történeti meghatározottságainak, s ekként ember-létének új értelmezésére. Ez számára az örömhír.
Ez az örömhír létmagyarázat is, az Isten-ember-világ viszonylatáról szól. Azzal, hogy az elinduló keresztyén misszió már igen korai szakaszában a bibliai üzenet kifejtésébe bekapcsolódott a hellenista fogalmi gondolkodásmód is, az vált lehetségessé, hogy a bibliai üzenet nem maradt meg pusztán az egyén számára nyújtandó örömhírnek, vagy pusztán vallási jelenségnek, hanem a valóságról való gondolkodás egészét tematizálta. A keresztyénség elterjedése nem csak jelentette, hogy a valóság értelmezése lehetetlenné vált a Bibliában megjelent világmagyarázat nélkül, hanem és fõleg azt, hogy a bibliai gondolkodás kategóriáiban vált a valóság a nyugati ember számára egyáltalán megfogalmazhatóvá. A Biblia kultúrtörténeti jelentõsége nem pusztán az, hogy témát szolgáltatott az egyébként úgymond független európai identitásnak, hanem az, hogy maga a bibliai üzenet, illetve annak értelmezése lett maga az európai identitás. Ezzel tematizálta a valóságról való beszédet, amelyet leginkább ellentétpárokban lehet megragadni: Isten és világ, test és lélek, bûnös és szent, élet és halál, amint ahogyan ezeket az ellentétpárokat megtaláljuk a fogalmi gondolkodásban is:anyag és szellem, véges és végtelen, immanens és transzcendens, lét és nemlét. Az európai gondolkodás történetében ezért elválaszthatatlanok egymástól a teológiai és filozófiai vonulatok, sõt azt is lehet mondani, hogy néha azt sem lehet kideríteni, melyik a hangsúlyosabb. A Biblia keresztyén értelmezésére alapuló hagyományon belül tehát határozottan jelen van egy ismeretelméleti vonulat. A „keresztyén Európa” sokszor hallott fogalma voltaképpen azt jelenti, hogy maga a valóság a Biblia értelmezése által vált az ember számára megfogalmazhatóvá, vagy másképpen: az ember a bibliai üzenetben ismerte fel önmagát. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a nyugati kultúrában a Biblia alapozta meg a valóság egészére vonatkozó értelemadás lehetõségét, s a világegészet úgy mutatta be, mint értelmes egészet. Erre alapozta az emberi történeti létmód értelmezését, s az emberi életet mind egyéni, mind közösségi szinten az értelmes világegész részeként tételezte. Ez az egészre vonatkozó értelemadás alapozta meg az élet elvi komolyságát. Ezzel a Biblia igenis eleget tett a mindenkori emberi lényeg ama racionális igényének, hogy önmagát a világegészben elhelyezze. A Biblia ugyanakkor nem a szó mai értelmében vett tudományos mû, amely abban az alapvetõ keresztyén értelmezésben nyer kifejezést, hogy a Biblia Isten kijelentése. Magyarán, hogy az igazságot nem kitalálni kell, hanem az igazságra rátalálni kell. Más szavakkal, a Biblia – ellentétben a ma racionálisnak tételezett gondolkodásmóddal – azt feltételezi, hogy a létegészre vonatkozó igazság már eleve adott, s az emberi rendeltetés nem más, mint ezen elõzetes adottság felismerése és az ennek való megfelelés.
Felvilágosodás és bibliai világkép
A fentiekben leírt bibliai elgondolás igenis racionális felvetés, amennyiben racionalitáson azt az igényt értjük, hogy az ember önmaga létét valamiképp értelmezze. A kérdés itt az, hogy vajon mi történt Európában a felvilágosodás fogalmával jelzett fordulatban, s a nyomában kibontakozó eszmetörténeti és társadalmi folyamatban, amelynek a vége az lett, hogy a nyugati ember lemondott az egészre vonatkozó értelemadás igényérõl. Ezzel elõállt egy új racionalitás, amely önmagát a régi bibliai racionalitással szemben tételezte, mi több, a bibliai világképet úgy mutatta be mint irracionális hipotézist.
Nincs itt most idõ e hosszú folyamat elemzésére, inkább csak jelzésszerûen utalunk arra a folyamatra, amelyben a mai domináns világkép kialakult, s amely világkép önmagát racionális evidenciaként tünteti fel. Itt utalnunk kell a felvilágosodásban bekövetkezett eszmetörténeti fordulatra, amely végül arra a vélekedésre jutott, hogy nincs szükség „istenhipotézisre” a valóság és benne az ember értelmes magyarázatára tett kísérlet során. Igaz, a felvilágosodás kezdetben még nem értelmezte önmagát a keresztyén hagyomány tagadásaként, és még hitt az ember valamiféle rendeltetésében, az emberi tehetségben, nevelhetõségben, a világ megjobbításának eszméjében. Ezt az optimizmust vissza is igazolta a természettudományok valóban megdöbbentõ fejlõdése, s a kibontakozó ipari forradalom. A felvilágosodásban még tehát fellelhetõ a régi bibliai világkép szekularizált változata, amely még az emberi létben, mint emberi létben feladatot lát. Ám a folyamatok elõrehaladtával a nyugati kultúra túljutott ezen a perióduson is, hogy mára, az úgynevezett tudás alapú társadalomban kénytelenek legyünk konstatálni a létre mint értelmes létegészre vonatkozó igényünkrõl való teljes lemondást. Ezt hívják ma racionalitásnak, a természettudományos világképre alapozva, amely a bibliai világkép fényében nem más, mint beszûkülés, az emberi létrõl, mint létrõl való tudásunk elvesztése. Öntudatvesztés, az éppen itt létünkben való önfeledt lubickolás. Ezt hívják ma boldogságnak.
A természettudományok fejlõdése valóban bámulatos, elképesztõen gyors, és tényleg olyan új hasznos fejleményekkel gazdagította az ember életét, amelyekrõl korábban nem is álmodhattunk. A technológiai fejlõdés jelenségének azonban sokkal mélyebb jelentése van. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a technológia újdonságai mintegy járulékos elemként hozzákapcsolódnak az egyébként érintetlen emberi identitáshoz, hanem arról, hogy az emberi önértelmezés és értelemadás szerepét veszik át és kialakítanak egy új identitást. Ez az új identitás azonban nem más, mint önfeledtség, a létrõl, mint létrõl való gondolkodás feladása, az emberi rendeltetés gondolatának elutasítása. Az egészben az a különös, hogy a régi bibliai világkép úgy lett zárójelbe téve, hogy közben az abban feltételezett világegészre vonatkozó tudás soha nem lett végérvényesen és racionálisan cáfolva. Nem arról van szó tehát, hogy a bibliai világkép azért nem tûnik ma érvényesnek, mert az emberi tudás mára azt végérvényesen meghaladta, hanem arról, hogy mai természettudományos tudásunk úgy van tételezve, mint az egészre vonatkozó tudás. Ez a technológia korszaka, az önfeledtség korszaka, egy olyan korszak, amelyben mondjuk egy mobiltelefonokat gyártó cég úgy kampányolhat termékével, hogy „jobb veled az élet”. A mobil telefon valóban jó és hasznos, csak az a baj vele, hogy majd a koporsónkban nem tudunk vele mit kezdeni. Szóval az itt a probléma, hogy a technológia korszaka elkerüli a léttel mint léttel való konfrontációt, úgy von be az ittlétbe, hogy közben elfelejteti valóságos emberi létünk valóságos kérdéseit. Ez a korszak tehát az önmagunkról való elfelejtkezés korszaka, az egészre vonatkozó értelem elvesztésének a korszaka, az élet elvi komolysága feladásának a korszaka. Ez a bibliai világképre alapozott nyugati kultúra válsága, amelyben önmagunk létének értelmét immár nem az egészben elhelyezve gondoljuk el. Amikor már nem maradt semmi, a fogyasztás nagy vigasztalás tud lenni, s nyugodtan félretehetjük a Heidelbergi Káté elsõ kérdését, miszerint mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod. Ma már és még a kérdés is értelmetlen.
Távlatok
Mindazonáltal, én azt gondolom, hogy korunk szellemisége nem a nyugati történelem végsõ beállítódása. Mint utaltunk rá, az egészre vonatkozó tudás úgy lett megoldva, hogy a magát tudás alapúnak nevezõ társadalom áttematizálta a gondolkodást, s az embernek, mint embernek az önmagára való reflexióját fölöslegesnek tüntette fel. Magyarán, a régi kérdések nem lettek megválaszolva, vagy megcáfolva.
Ezért a Bibliában fölvázolt alapkérdések megválaszolására való igény továbbra is racionálisan fenntartható. A kérdés számomra pusztán az, hogy az európai kultúra mikor ébred rá arra, hogy megfeledkezett önmagáról, s immár itt lenne az ideje a kijózanodásnak.
Azt feltételezem: a Biblia alapvetõ üzenete az Isten – ember – világ problematikáról ma is racionálisan fenntartható feltételezés. Magyarán, az alábbiakban nem igazán az lesz a vezérgondolatom, hogy miként értékeljük a Biblia kultúrtörténeti, kegyességtörténeti jelentõségét, hanem az, hogy föltegyük a kérdést: vajon a Biblia által képviselt világkép igazságára való igény racionálisan fönntartható-e még? Látnunk kell ugyanis, hogy ha a Biblia tekintélyét jóformán csak kultúrtörténeti múltja, vagy a hívõk hite alapozza meg, mint ahogyan ezt a mai általános gondolkodás véli, akkor ez a szemlélet már eleve ítéletet mond a Bibliáról, mint mára érvényességét vesztett üzenetrõl. De vajon – tisztán racionális alapon – mondhatjuk-e, hogy a Bibliában közölt üzenet mára végérvényesen és megcáfolhatatlanul az érvényét vesztette? Magyarán, hogy a Biblia fontos könyv volt a múltban, fontos könyv az egyre csökkenõ számú hívõ ember életében, csak az a baj vele, hogy mára kiderült: amit mond, nem igaz.
Ez az írás azt az állítást fogalmazza meg, hogy a Biblia igazság - igénye továbbra is racionálisan fenntartható, noha - természetesen – természettudományos módszerességgel mai tudásunk alapján még nem bizonyítható. Ezen állítás fölvázolásához elõször azzal foglalkozom, hogy voltaképpen mit is mond a Biblia, majd azzal a kérdéssel, hogy a ma általánosan racionálisnak gondolt szemléletmód miért nem tudja végérvényesen cáfolni a bibilai világképet.
A Biblia üzenete
A bibliai üzenet központi mondanivalójaként fogadjuk el azt a kialakult konszenzust, hogy ezen üzenet egyik legtömörebb megfogalmazása a János 3: 16-17-ben található. E néhány mondat alapján próbálom meg összegezni, mi is hát valójában a Biblia alapvetõ mondanivalója. Ez a néhány sor így hangzik: „ Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz Õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert az Isten nem azért küldte a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy a világ üdvözüljön általa.”
Mint láthatjuk, e tömör két mondatnak egyetlen egy témája van, s ez pedig az Isten – ember – világ viszonya. A nyelv, amelynek segítségével az alap-probléma megfogalmazódik, képies, amely ószövetségi eredetû. Ilyen szavakat használ a szöveg, mint Isten, egyszülött Fiú, örök élet, üdvösség. Ezt azért szükséges rögtön a legelején tisztázni, mert különben, ha a mai tudományosság fogalmi rendszerét várnánk el tõle, már eleve elzárnánk magunkat az üzenet lényege megértésének a lehetõségétõl. Ez a képekben megfogalmazott bibliai üzenet, mint látjuk, alapvetõen az emberrõl szól, és az ember felõl tematizálja a valóságot. Azt is mondhatnánk, hogy az üzenet alapvetõen egy sajátos nyelven megfogalmazott antropológia. Ugyanakkor az üzenet azt feltételezi, hogy az emberi lényeg megértése nem lehetséges önmagában, hanem csak a lét egészének megértése felõl. S a lét egészének gondolata pedig azt feltételezi, hogy a létnek egységes alapja van, amelynek megismerése lehet az értelmezési kerete minden emberi önmegértésnek. Magyarán, a Bibliának az a feltételezése, hogy a valóság egységes, amelynek egységes alapja van, az emberi létnek az értelme csak magának a valóságnak az egységes alapja felõl érthetõ meg. A valóságnak, ahogyan a Biblia mondja a „világnak” az emberre nézve van értelme, s az emberi lét alapvetõen elrendelt, teleologikus, azaz valamiféle célvezérelt megalapozású. Erre a utal a Biblia „Isten” szava. Ezért a Biblia alapvetõ kérdése az az, hogy mi a világ, s benne az ember, s mi az élet. A Biblia nem Istenrõl, hanem az emberrõl szól. Annyiban szól Istenrõl, amennyiben elmondja, hogy ki Isten az emberre nézve. A Biblia azt feltételezi, hogy ezt a kérdést, mármint, hogy ki az ember, nem lehet önmagában megválaszolni, hanem szükség van egy viszonyítási pontra, egy értelmezési keretre, amelyhez képest és amelyben az ember önértelmezése lehetõvé válik. A Biblia azt üzeni, hogy az emberi létmód csak Istenhez képest értelmezhetõ, s a Bibliában az Isten fogalmával jelzett valóság a legszélesebb értelemben vett értelmezési keret, amelyben elhelyezve egyáltalán érthetõvé válik az emberi jelenség. Az Isten léte vagy nem léte egyébként valóban perdöntõ kérdését, s az egész kérdéskör európai gondolattörténeti vonulatát azért nem tartom most szempontunkból mégsem alapvetõ jelentõségûnek, mert az ember egyszerûen nincs ma még abban a helyzetben, hogy errõl végérvényesen nyilatkozzon. A Bibliában az Isten szóval jelzett valóság léte éppolyan hipotézis, mint Isten ( vagy hívjuk bárminek is), nem-léte. Amikor a Biblia azt állítja, hogy az ember csak Istenhez képest értelmezheti önmagát, akkor egész egyszerûen azt mondja, hogy kell egy legtágabb értelemben vett értelmezési keret, amelyben az ember problematikája egyáltalán megfogalmazható. Ilyen értelemben a bibliai állítás a mai tudományosság szempontjából pusztán hipotézis, de nagyon is racionális hipotézis. Hiszen amikor valaminek a megértésére teszünk kísérletet, akkor valójában mindig viszonyítunk, s a vizsgált dologhoz képest mindig kell legyen egy viszonyítási pont, ahonnan nézve maga a vizsgált dolog elnyeri értelmét A kérdés ma ez: vajon racionálisan jogosult igény – e az emberi lét megértésére való törekvés? S vajon lehetséges-e e egyáltalán az embernek,mint embernek a megértése, ha nem áll rendelkezésre egy olyan viszonyítási horizont, értelemadó háttér, amelyhez képest az ember elmondhatja önmagáról, hogy õ, mint ember, kicsoda? S vajon racionálisan végleg le kell – e mondanunk arról a feltételezésrõl, hogy a létnek egységes alapja van, s csak innen érthetõ az emberi jelenség? Vajon racionálisan le kell e mondanunk Istenrõl? Vajon az racionális elgondolás-e, - amint ezt a ma domináns világkép sugallja -, hogy a racionalitás már eleve nem számolhat az bibliai Isten szóval jelezett valósággal?
A Biblia tehát alapvetõen azt az üzenetet fogalmazza meg, hogy az ember léte a világban csak Istenben értelmezhetõ. Ebbõl következik a második fontos bibliai feltételezés,, hogy ti. az embernek a léte Istentõl rendelt lét. Az emberi létnek az elrendeltsége azt az alapvetõ feltételezést tartalmazza, hogy az Isten szóval jelzett értelemadó háttér személyes jellegû, mi több, az ember éppen mint személyiséggel bíró lény léphet kontaktusba valódi létalapjával. A Bibliának valójában csak egyetlen kérdése van: vajon felismeri-e az ember Istentõl való rendeltségét, azaz felismeri-e önmaga valóságos léthelyzetét, s képes-e ennek megfelelõen élni? A bibliai üzenet az emberi-létmódnak arra az alapvetõ élményére és értelmezésére épül, hogy az ember nem képes rendeltetésének megfelelõen élni. Ezt hívja a Biblia bûnnek. A bûn bibliai fogalma abból a felismerésbõl ered, hogy az ember egy ideális erkölcsiség szempontjából elégtelen lény. A bûn jelenléte, mint az emberi léthelyzet alapfeszültsége abban ragadható meg, hogy miközben az emberi léthelyzet Isten akarata szerint eredendõen az örökkévalóság része, azonközben az ember mégis végességének, azaz történetiségének és idõbe zártságának a foglya marad. Az emberi léthelyzetnek ez az értelmezése az alapja annak az általános megrendültségnek, amelyet átélve az ember Istenre utalt lényként ismeri fel önmagát. Az embernek a saját véges léte, azaz bûnös entitása fölötti megrendültségének a megértése nélkül egyszerûen értelmezhetetlenek a bibliai üzenet képies szavai, mint például kárhozat, szabadulás, üdvösség. A bûn-kérdés centrális jellege alapvetõ a keresztyén üzenet megértése szempontjából. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a bûn, azaz az ember tökéletlensége az emberi természet valamiféle járulékos eleme lenne csupán, amely valamely erõfeszítés révén meghaladható, mint például azt a felvilágosodás gondolta,hanem arról, hogy az ember Istennel való konfrontációjában ismerheti meg önmagát, mint véges entitást. Ezért a bûn nem pusztán az „emberre jellemzõ vonás”, hanem sokkal inkább az a mód, ahogyan az ember a saját végességébe zárva „megtörténik”, s ahogyan ebben a folyamatban a világ megvalósul általa. Ezért a bûn Istenben való felismerése egyet jelent az ember valóságos léthelyzetének a felismerésével, sõt a bûn felismerése révén válik az ember önmaga számára az, aki õ valójában - Istenhez képest. Ez a belátás vezetheti el az embert a hitre. Ilyen értelemben az öntudatra jutás nem más, mint a bûn felismerésének folyamata. Ez a folyamat azonban csak akkor válik lehetségessé, ha az ember felismeri és elfogadja az élet Isten által feltétlen igényelt és benne elõzetesen adott erkölcsi komolyságát. Az ember Istenben nyert önfelismerése egyúttal kijelöli a világ helyét is, mint a bûnös ember világáét. Az Újszövetség abban hozott újat, hogy az Ószövetségtõl átvett bûn - problematikát, mint az emberi élet alapkérdését más módon válaszolta meg. Ez a válasz pedig abban ragadható meg, hogy meghaladta az Istennek való emberi megfelelés lehetõségének gondolatát és gyakorlatát,és az embert felmentette az Istennek való megfelelés kényszere alól, mégpedig úgy, hogy közben a Istennek való megfelelés szükségességének az elvi alapjait nem szüntette meg. Magyarán, az Újszövetség már eleve letett arról, hogy az ember valaha is megfelelhet Istennek, de ugyanakkor azt az üzenetet tolmácsolta, hogy az ember annak ellenére amilyen Istenhez képest, mégis emberré válhat. Ettõl vált az újszövetségi üzenet örömhírré. Az új üzenet lényege pedig abban állt, hogy az egyén Jézus Krisztusban hit által nyert, a személyes Istennel való személyes közössége az emberi élet alapproblémájának az egyetlen megoldása. A bûn - probléma mellett a személyesség mozzanata is centrális jelentõségû a keresztyén üzenetben. A személyes közösség Krisztuss halálában és feltámadásában ugyanis nem pusztán az emberi léthelyzet egyik aspektusa, hanem maga az új, az egyetlen létalap, sõt a valódi lét, amelyben élve és mozogva az egyén mintegy „kiemelõdik” történeti, társadalmi meghatározottságaiból és a „világ” immár nem pusztán történeti létének a mulandóság alá vetett átmeneti helyszíne és közege, hanem az örökkévalóság része. A személyesség középpontba emelése azt jelenti, hogy az egyén számára megnyílik az út történeti meghatározottságainak, s ekként ember-létének új értelmezésére. Ez számára az örömhír.
Ez az örömhír létmagyarázat is, az Isten-ember-világ viszonylatáról szól. Azzal, hogy az elinduló keresztyén misszió már igen korai szakaszában a bibliai üzenet kifejtésébe bekapcsolódott a hellenista fogalmi gondolkodásmód is, az vált lehetségessé, hogy a bibliai üzenet nem maradt meg pusztán az egyén számára nyújtandó örömhírnek, vagy pusztán vallási jelenségnek, hanem a valóságról való gondolkodás egészét tematizálta. A keresztyénség elterjedése nem csak jelentette, hogy a valóság értelmezése lehetetlenné vált a Bibliában megjelent világmagyarázat nélkül, hanem és fõleg azt, hogy a bibliai gondolkodás kategóriáiban vált a valóság a nyugati ember számára egyáltalán megfogalmazhatóvá. A Biblia kultúrtörténeti jelentõsége nem pusztán az, hogy témát szolgáltatott az egyébként úgymond független európai identitásnak, hanem az, hogy maga a bibliai üzenet, illetve annak értelmezése lett maga az európai identitás. Ezzel tematizálta a valóságról való beszédet, amelyet leginkább ellentétpárokban lehet megragadni: Isten és világ, test és lélek, bûnös és szent, élet és halál, amint ahogyan ezeket az ellentétpárokat megtaláljuk a fogalmi gondolkodásban is:anyag és szellem, véges és végtelen, immanens és transzcendens, lét és nemlét. Az európai gondolkodás történetében ezért elválaszthatatlanok egymástól a teológiai és filozófiai vonulatok, sõt azt is lehet mondani, hogy néha azt sem lehet kideríteni, melyik a hangsúlyosabb. A Biblia keresztyén értelmezésére alapuló hagyományon belül tehát határozottan jelen van egy ismeretelméleti vonulat. A „keresztyén Európa” sokszor hallott fogalma voltaképpen azt jelenti, hogy maga a valóság a Biblia értelmezése által vált az ember számára megfogalmazhatóvá, vagy másképpen: az ember a bibliai üzenetben ismerte fel önmagát. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a nyugati kultúrában a Biblia alapozta meg a valóság egészére vonatkozó értelemadás lehetõségét, s a világegészet úgy mutatta be, mint értelmes egészet. Erre alapozta az emberi történeti létmód értelmezését, s az emberi életet mind egyéni, mind közösségi szinten az értelmes világegész részeként tételezte. Ez az egészre vonatkozó értelemadás alapozta meg az élet elvi komolyságát. Ezzel a Biblia igenis eleget tett a mindenkori emberi lényeg ama racionális igényének, hogy önmagát a világegészben elhelyezze. A Biblia ugyanakkor nem a szó mai értelmében vett tudományos mû, amely abban az alapvetõ keresztyén értelmezésben nyer kifejezést, hogy a Biblia Isten kijelentése. Magyarán, hogy az igazságot nem kitalálni kell, hanem az igazságra rátalálni kell. Más szavakkal, a Biblia – ellentétben a ma racionálisnak tételezett gondolkodásmóddal – azt feltételezi, hogy a létegészre vonatkozó igazság már eleve adott, s az emberi rendeltetés nem más, mint ezen elõzetes adottság felismerése és az ennek való megfelelés.
Felvilágosodás és bibliai világkép
A fentiekben leírt bibliai elgondolás igenis racionális felvetés, amennyiben racionalitáson azt az igényt értjük, hogy az ember önmaga létét valamiképp értelmezze. A kérdés itt az, hogy vajon mi történt Európában a felvilágosodás fogalmával jelzett fordulatban, s a nyomában kibontakozó eszmetörténeti és társadalmi folyamatban, amelynek a vége az lett, hogy a nyugati ember lemondott az egészre vonatkozó értelemadás igényérõl. Ezzel elõállt egy új racionalitás, amely önmagát a régi bibliai racionalitással szemben tételezte, mi több, a bibliai világképet úgy mutatta be mint irracionális hipotézist.
Nincs itt most idõ e hosszú folyamat elemzésére, inkább csak jelzésszerûen utalunk arra a folyamatra, amelyben a mai domináns világkép kialakult, s amely világkép önmagát racionális evidenciaként tünteti fel. Itt utalnunk kell a felvilágosodásban bekövetkezett eszmetörténeti fordulatra, amely végül arra a vélekedésre jutott, hogy nincs szükség „istenhipotézisre” a valóság és benne az ember értelmes magyarázatára tett kísérlet során. Igaz, a felvilágosodás kezdetben még nem értelmezte önmagát a keresztyén hagyomány tagadásaként, és még hitt az ember valamiféle rendeltetésében, az emberi tehetségben, nevelhetõségben, a világ megjobbításának eszméjében. Ezt az optimizmust vissza is igazolta a természettudományok valóban megdöbbentõ fejlõdése, s a kibontakozó ipari forradalom. A felvilágosodásban még tehát fellelhetõ a régi bibliai világkép szekularizált változata, amely még az emberi létben, mint emberi létben feladatot lát. Ám a folyamatok elõrehaladtával a nyugati kultúra túljutott ezen a perióduson is, hogy mára, az úgynevezett tudás alapú társadalomban kénytelenek legyünk konstatálni a létre mint értelmes létegészre vonatkozó igényünkrõl való teljes lemondást. Ezt hívják ma racionalitásnak, a természettudományos világképre alapozva, amely a bibliai világkép fényében nem más, mint beszûkülés, az emberi létrõl, mint létrõl való tudásunk elvesztése. Öntudatvesztés, az éppen itt létünkben való önfeledt lubickolás. Ezt hívják ma boldogságnak.
A természettudományok fejlõdése valóban bámulatos, elképesztõen gyors, és tényleg olyan új hasznos fejleményekkel gazdagította az ember életét, amelyekrõl korábban nem is álmodhattunk. A technológiai fejlõdés jelenségének azonban sokkal mélyebb jelentése van. Nem pusztán arról van itt szó, hogy a technológia újdonságai mintegy járulékos elemként hozzákapcsolódnak az egyébként érintetlen emberi identitáshoz, hanem arról, hogy az emberi önértelmezés és értelemadás szerepét veszik át és kialakítanak egy új identitást. Ez az új identitás azonban nem más, mint önfeledtség, a létrõl, mint létrõl való gondolkodás feladása, az emberi rendeltetés gondolatának elutasítása. Az egészben az a különös, hogy a régi bibliai világkép úgy lett zárójelbe téve, hogy közben az abban feltételezett világegészre vonatkozó tudás soha nem lett végérvényesen és racionálisan cáfolva. Nem arról van szó tehát, hogy a bibliai világkép azért nem tûnik ma érvényesnek, mert az emberi tudás mára azt végérvényesen meghaladta, hanem arról, hogy mai természettudományos tudásunk úgy van tételezve, mint az egészre vonatkozó tudás. Ez a technológia korszaka, az önfeledtség korszaka, egy olyan korszak, amelyben mondjuk egy mobiltelefonokat gyártó cég úgy kampányolhat termékével, hogy „jobb veled az élet”. A mobil telefon valóban jó és hasznos, csak az a baj vele, hogy majd a koporsónkban nem tudunk vele mit kezdeni. Szóval az itt a probléma, hogy a technológia korszaka elkerüli a léttel mint léttel való konfrontációt, úgy von be az ittlétbe, hogy közben elfelejteti valóságos emberi létünk valóságos kérdéseit. Ez a korszak tehát az önmagunkról való elfelejtkezés korszaka, az egészre vonatkozó értelem elvesztésének a korszaka, az élet elvi komolysága feladásának a korszaka. Ez a bibliai világképre alapozott nyugati kultúra válsága, amelyben önmagunk létének értelmét immár nem az egészben elhelyezve gondoljuk el. Amikor már nem maradt semmi, a fogyasztás nagy vigasztalás tud lenni, s nyugodtan félretehetjük a Heidelbergi Káté elsõ kérdését, miszerint mi életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod. Ma már és még a kérdés is értelmetlen.
Távlatok
Mindazonáltal, én azt gondolom, hogy korunk szellemisége nem a nyugati történelem végsõ beállítódása. Mint utaltunk rá, az egészre vonatkozó tudás úgy lett megoldva, hogy a magát tudás alapúnak nevezõ társadalom áttematizálta a gondolkodást, s az embernek, mint embernek az önmagára való reflexióját fölöslegesnek tüntette fel. Magyarán, a régi kérdések nem lettek megválaszolva, vagy megcáfolva.
Ezért a Bibliában fölvázolt alapkérdések megválaszolására való igény továbbra is racionálisan fenntartható. A kérdés számomra pusztán az, hogy az európai kultúra mikor ébred rá arra, hogy megfeledkezett önmagáról, s immár itt lenne az ideje a kijózanodásnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése