A lét maga

Köntös László

Hiába, egyetlen kor sem tudja átlépni a maga árnyékát. A mienk sem. A minap egy amolyan „kereső” fiatalemberrel beszélgettem, aki azt mondta, hogy az evangéliumokból megismert történeti Jézust még csak el tudja fogadni, sőt „nála nagyobb ember talán nem is volt”, de a feltámadásával már  nem tud mit kezdeni.


Én meg, válaszoltam, azzal nem tudok mit kezdeni, hogy korunk uralkodó gondolkodása nem tud mit kezdeni a feltámadással. Ilyenkor, mint ebben a beszélgetésben is, érzem a rám szegeződő tekinteteket, hogy most aztán „bizonyítsam be”, hogy Jézus feltámadott. És sok hívő keresztyén zavarba is jön a ráháruló feladattól, mintha bizony Isten igazsága azon állna vagy bukna, hogy mi ma mit tudunk bizonyítani. Még jó, hogy Isten igazsága nem azon áll vagy bukik, mi van a mi fejünkben és szívünkben. Ha a keresztyéneknek kellene „igazolni” Istent, Isten már halott lenne...

A mai modern, racionalizmusnak nevezett eszmeiség voltaképpen arra a nagyon is korlátolt elméjű és számomra teljességgel irracionális dogmára épül, hogy a valóság csak akkor értelmes, ha bizonyítottan  magyarázható. Ezzel  a mai ember voltaképpen feladja a valóság teljességének megismerésére vonatkozó igényét, hiszen az  lét értelmét beszorítja mostani bizonyítható tudásunk korlátai közé. Mintha bizony a lét értelmes volta attól függne, hogy az ember rátalál-e erre az értelemre vagy sem. Mintha bizony az igazság mértéke az ember lenne! És még „ők” mondják, hogy az Istenben való hit az nem más, mint ember-központú kivetítés. Hát nem éppen a mai racionalizmusnak nevezett irracionalizmus az, amelyik kivetíti a mai tudást és úgy állítja be, mintha az az egészre vonatkozó tudás lenne? Vajon miféle logika mozgatja azt a gondolkodást, hogy ha Jézus feltámadása nem magyarázható, akkor meg sem történt? Tényleg logikus az a gondolat, hogy ami megmagyarázhatatlan (az ember mindenkori tudásszintjén), az meg sem történhet?


Én pont fordítva gondolom. Az élet rendeltetésére vonatkozó igazság független tőlünk és emberi erőből mindig is megismerhetetlen marad. Kell egy tágabb horizont, amelyben az emberi történelem teljessége értelmet nyer. Az igazságot nem kitalálni kell, az igazságra rátalálni kell. Pontosabban, a már eleve adott igazságra sem találhatunk rá emberi erőből, hacsak az a Lélek fényében meg nem nyílik előttünk.

Nos, számomra , hit által, a húsvéti eseményben nyílt meg az a horizont, ahonnan nézve az igazság az emberi élet jelentéséről, tartalmáról, valóságos mibenlétéről láthatóvá válik. Nincs más értelemadó háttér. Krisztus feltámadásában nem az az üzenet, hogy Isten „egyszer” belenyúlt a történelembe és „egy emberrel”, a történeti Jézussal csodát tett, hanem az, hogy ebben a történeti eseményben nyilvánvalóvá vált a történetiségben lezajló emberi létnek a valódi tartalma és értelme. Ez pedig nem más, mint részvétel az örökkévalóságban, a feltámadott Krisztus életében. Nem majd, valamikor a jövőben, hanem mindig is. Ez az új létalap, a valódi és egyetlen lét, amely mindig is adott volt, de Húsvétkor vált nyilvánvalóvá. Nem  pusztán csak új élet, mintha bizony a feltámadásban valami, ami elmúlt, vissza lenne állítva. Hanem maga az egyetlen, valódi léttel rendelkező értelmes élet, amely meghaladja  a történetiség, az időbe zártság korlátait. Értelmet ad az életnek, mert megfosztotta a halált természeti jelentésétől. Minden más önmagában csak halál.

No, ez aztán botrányos. Egészen jól elvagyunk mi, emberek ebben a „halál-világban”. Csak kell egy kis pénz, valami biztos és jól fizető állás, autó, lakás, nyugdíj, meg: „csak egészség legyen”, „boldogság”, miegymás. Jól érezzük mi itt magunkat, minek itt ama másik életről beszélni, ami állítólag Krisztusban van? -  Ezt mondta ez a fiatalember is. És azt kérdezte, vajon a keresztyénség nem túlságosan pesszimista? Életidegen? Vajon nem azért hirdetik a feltámadást a keresztyének, mert nem találják a helyüket ebben az életben? Netán lelki betegek? Nem inkább az idegosztály, mint a templom? - kérdezte nem kis iróniával, de nagyon őszintén.

Az a probléma, válaszoltam, hogy itt mindenki a létfenntartás programjaival van elfoglalva, sürög-forog, tervez, dönt, fontoskodik, egy életen át küzd a kényelmes életért, de megdöbbentő módon maga az emberi lét, mint olyan, teljes homályba borul. Egyszer aztán bennünket is kikísérnek a temetőbe, létfenntartási vízióinkkal együtt, „oszt jónapot”. S itt aztán már az idegosztály sem segíthet. A halottat nem kell lelkigondozni, ugyebár – mondtam neki nem kis iróniával.

Szóval nem a létfenntartás, hanem a lét maga. Erről szól Húsvét. Aztán majd az Úristen ebben az örök Húsvétban, az egyetlen valódi és értelmes létben, megadja nekünk mindazt, amire a létfenntartásunkhoz szükségünk van.