2010. január 28., csütörtök

Isten jelzései 2

P. Tóthné Szakács Zita

Csodáknak is nevezhetném. De csoda alatt sokszor természeti jelenséget, vagy kicsit hihetetlen dolgot, rendkívüli építészeti alkotást értünk. Mivel valamennyiszer Isten jelenlétét, közelségét érezhetjük meg, ezért nem csodának, hanem Isten jelzésének nevezem. Sok ilyen történet közül, amit megéltem,  most egyet szeretnék közreadni.

 Havas téli este volt. Olyan igazi csikorgó január. A hordozható cserépkályha ontotta magából a meleget, mégis bent is éreztük, hogy a télnek foga van.
Gyülekezetünkben több, mint másfél évtizeddel ezelőtt aznap este alakult a Nőszövetség. Először emlékeztünk arra, hogy régen, a háború előtt mit is tettek-vettek az asszonyok a gyülekezetben, olvasgattuk erről a feljegyzéseket, s megpróbáltuk kiolvasni a sok leírt sorból: mit is kell nekünk ma tenni? Mi a feladata ma egy nőszövetségnek? Mit bízott ránk Isten? A régiek vallásos estéket tartottak, szerveztek teadélutánokat, jótékonysági esteket, de mi mivel gazdagíthatjuk gyülekezetünk életét?
Mit tegyünk? Hol kezdjük? Milyen missziói tervünk legyen ?
Az a 31 alapító tag mind ezen törte a fejét, mikor valaki megszólalt: kössünk sapkát a dunaalmási gyerekeknek. Dunaalmáson többen jártunk már, láttuk ott egyházunk szeretetotthonát, ahol több, mint száz, fogyatékkal élő fiút-férfit gondoztak. Némelyikük külsőre meglett ember, de rajtunk csüngő szemeivel koldulta a szeretetet, cukorkát, simogatást, kézszorítást. S elszorult a szívünk, ahányszor rájuk gondoltunk. Most, amikor elhangzott, hogy : „kössünk sapkát a dunaalmási gyerekeknek” senkinek sem jutott eszébe megvétózni az ötletet. Valamennyien tudtuk: eddig vittük a használt ruháinkat, gyermekeink kinőtt, vagy megúnt holmiját, de új sapkát még nem.
Kössünk ! - mindenki belelkesedett! Volt aki fonalat ajánlott, volt aki gombolyítani tudott, volt ki kötni, volt ki a bojtozást vállalta, más a kötők megsodrását, vagy épp az összevarrást.
Eloszottuk a feladatot, s már a határidőt beszéltük meg, mikorra legyen kész, mikor telefonhoz hívtak.
Egy németül ékesen beszélő holland lelkipásztor keresett. Neve ismeretlen volt, meg is jegyeztem: ugye nem ismerjük egymást? Soha nem találkoztunk erősített meg, csak a rendszerváltás hajnalán járt nálunk egy presbitere, ki épp Erdélybe vitt egy segélyszállítmányt. Tőle tudja, hogy nincs a templomunkban orgona. Csak egy orgonaharmónium, szép, veretes, régi darab. S most azért jelentkezik, mert ugyan évek teltek el, de az elmúlt adventben az ő gyülekezetükben a perselyt arra gyűjtötték, hogy vegyenek nekünk egy orgonát. Hogy nekünk is legyen! Milyet szeretnénk?
Mivel nem mondta, hogy mekkora summa gyült össze, sem azt nem tudtam, hogy ott mibe kerül egy orgona, csak annyit válaszoltam: az összegyűlt pénzből a legszebbet és legjobbat hozzák. Még akkor nem tudtam, hogy egy rendkívüli lelkipásztorral beszélek, ki nemcsak kitartó szorgalommal építi gyülekezetét, pásztorolja nyáját, de orgonaművész is.
Az orgona két hónap múlva hozzánk került. Azóta is mosolyogva emlegetjük az asszonyokkal: mi csak sapkát készültünk kötni, s Isten már elkészítette nekünk az orgonát!
Igy lett a mi kis áldozatunkból, felajánlásunkból sokkal több Isten áldásával, mintsem  amit mi el mertünk volna gondolni.
Mi elvittük a sapkákat Dunaalmásra, sok szeretetet, hálás köszönömöket kaptunk értük.
A hollandok elhozták az orgonát nekünk!
Megmozgatta a férfiakat a feladat, hiszen a karból levarázsolni a szűk lépcsőn sem a harmóniumot nem lehetett, sem az orgonát felvinni. Meg kellett bontani a karzatot, köteleket, emelőszerszámokat beszerezni, hogy kárt ne tegyünk az idáig épségben megérkezett Johannus orgonában.
S csak a vasárnapi istentiszteleten derült ki, hogy a lelkipásztor orgonaművész, hiszen egy rögtönzött koncertet adott.
Micsoda boldogság volt! Hiszen nem lett volna pénzünk orgonára! De nekünk csak el kellett kezdenünk összegyűjteni, mi nekünk volt, s Isten elkészítette mások szívében, hogy nekünk gyűjtsenek.
Egy idős diakonisszától halottam: Isten csak azt szeretné, hogy gondoskodj másokról, s Ő elvégzi, hogy kik gondoskodjanak rólad!
Most értettem, értettük meg az asszonyokkal együtt ezt a mondatot. Csak sapkákat kötni készültünk, s mások már összegyűjtötték az orgonára valót nekünk. Nem is akármilyen orgonát kaptunk: mint kiderült, az ő orgonájuk otthon kevesebbet tud, egy kategóriával kisebb. Ebből is tanulhattunk: nem maguknak vettek újat, s a használtat hozták el nekünk, hanem komolyan vették:  az összegyűlt adományok az Úrnak ajánlott adományok. Azt nem lehet megrövidíteni, meglopni, lecserélni. A felajánlást teljesítették. Példát adva ezzel sok sok embernek, aki netán úgy gondolná, hogy az is szeretetszolgálat, ha a feleslegünkből adunk csak, s nem szívből.
Megerősített bennünket e történet abban: csak el kell határoznod, hogy te mivel akarod megajándékozni embertársadat, s Isten már jóval előbb elkészítette áldását, amivel téged megajándékoz!

1 megjegyzés: