Hol volt Isten?

Jakab Bálint

BZs (és sokak) kér(d)ésére

„Isten van” - mondja Karl Barth. És hozzáfűzi: „Vajon nem olyan egyszerű-e ez a mondat, hogy nincs is szükség további kifejtésre, hogy elég az állítmányokról, Isten tetteiről beszélni, mert az alany magától értetődő”? Az alany (Isten léte - Gottes Sein) sem magától értetődő a posztszekuláris nyugati kultúrában, bár a lét határhelyzetekben nélküle nem értelmezhető még az egyháztól távol álló ember számára sem, de épp e premissza – hívőknek hitigazság – veti fel, a miért és hol van/volt Isten a történésekben kérdéseket túl az Isten-valóság barthi megfogalmazásán: Isten a cselekvésben létezik (Gottes Sein in der Tat).
Ez a hit és létértelmezés más szintjét jelenti, mert míg a hívő a miért vagy hol kérdését nyitva meri hagyni, addig a szekuláris kultúrában élő és gondolkodó ember számára ez botránynak számít. Legalábbis bűnbakot vél találni abban az Istenben, akiben nem hisz. Ez nem istentagadás – hogy lehetne tagadni azt, akiben amúgy sem hisz? -, hanem a saját létértelmezési korlátainak másra hárítása. A kérdést az egyháznak vagy éppen az egyházat megtestesítő bizonyságtévőnek szegezik a lét határhelyzeteiben. És ez elől nem kehet kihátrálni, mert bár Istennek nincs szüksége arra, hogy megvédjük, a bizonyságtétel mégiscsak az egyház részéről (az azt megtestesítő bizonyságtévőtől) kell elhangozzon. Hiszen ha Isten hitele nem, de – jelen esetben a református - egyház hitele mindenképpen csorbát szenved, ha nem tud érvényes választ adni a feltett kérdésre. Mert a választ nemcsak a világ, hanem az egyházhoz tartozók is szükségesnek tartják. Egyrészt mindenki számára nyilvánvaló legyen, hogy az egyháznak van válasza az élet nagy kérdés-felvetéseiben, másrészt, hogy ez érvényes nemcsak az egyházon belülre, hanem kívülre is.

Autóbalesetben meghalt a karácsonyi ünnepeket követő első hétköznapon egy harmincéves kosárlabdázó, aki a város kupagyőztes csapatának alapembere volt, tagja a magyar válogatottnak. Sokan szeretették. Nemcsak a képességeiért, hanem mert „csupa szív” ember volt. Egyetlen jellemző történet, amit hozzátartozói meséltek el: a tavalyi évben, a döntő helyzetben eladott labdáért a meccset követően önként kért (kierőszakolta) magára büntetést a klub elnökétől, mert úgy érezte, ő fosztotta meg a csapatot a győzelem örömétől. Ritka hozzáállás. Erdélyben született, Magyarországon nevelkedett. Egyik nagyapja református lelkész volt. Temetésén a havazás ellenére ezren voltak az újságok tudósítása szerint. Az azt követő vasárnapon harminc-negyven a klub sálait viselő ismeretlen vett részt az istentiszteleten a református templomban a közvetlen hozzátartozókon kívül. Ennyi a történet. Vagyis ennél több: a baleset és temetés közötti időben internetes fórumokon feltették fiatalok, szurkolók, tehetetlenséget érzők a kérdést: hol volt Isten? Megint! – fogalmazott egyikük. A kérdést a fájdalom, a megmagyarázhatatlan veszteség legitimálta. Lehetne hárítani, hogy rossz a kérdésfelvetés, de az érzelmet, amelyik ezt megfogalmazza, nem lehet kétségbe vonni. A kérdés nem Isten létét vonja kétségbe, hanem az ő mindenhatóságára kérdez rá. És szeretetére. Mert ha igaz, hogy Isten az ő tetteiből felismerhető, márpedig igaz, a Szentírás több helyen is beszél erről, akkor Isten tette a szenvedés, a fájdalom, a tragédia? Ha nem az övé, miért engedi? Ki tartóztatja fel a Gonoszt, ha már Isten sem?

Ha van hite az embernek elfogadni, hogy minden Istentől való, még mindig nem biztos, hogy megússza a tudat marcangoló kérdését, Jób sem úszta meg: miért és miért velem történik meg ez? Hol volt, hol van Isten, ha megeshetnek azok a dolgok, amik megesnek?
A modern ember Istenhez való viszonya ambivalens. Egyfelől nem akarja beengedni az életébe, félti függetlenségét, önállóságát és minden isteni parancsot korlátként él meg. Magát a vasárnapi istentiszteleti alkalmat is kötöttségként. Mindezt jórészt előítéletekre alapozva, anélkül, hogy valaha tapasztalatot szerzett volna az Istennel való együttlétről. Másfelől igényeli Isten jelenlétét, igaz, a maga elgondolásai szerint: amikor baj van, legyen jelen Isten, akadályozza meg a bajt, hárítson el minden rosszat, aztán ha elmúlt a gond, hagyja újra békében.
Van valami nagyon gyermeki a posztmodern ember eme Isten képében: a biztonság utáni vágy. A „hiszek Uram, légy segítsége az én hitetlenségemnek” nagy kapaszkodása. A hit, amely evidencia a hívőnek: ki hinne Istenben, ha emberi vágyak rángatnák akaratát, ki szeretne olyan Urat, akinek feladata csak annyi, hogy megakadályozzon minden rosszat, de jósága nem érezhető? -, nos a hit oldaláról az igazság nem elégíti ki.
El kell hát engedni időlegesen a hit igazságát, és odaállni a magára maradt ember mellé. Az azonosulás előnyt élvez az igazsággal szemben. Jézus legalábbis erre tanít (Jn 8,2-11), hogy adott pillanatban szabad jobban szeretni az embert Isten igazságánál. Isten maga is jobban szerette az embert a maga igazságánál, ezt nevezi Pál szkándálon tou sztáürou-nak, a kereszt botrányának.
„Kicsoda számomra Krisztus? Nem akarom ezt a személyes kérdést általános gondolatokkal megkerülni, ezért egy személyes emlékkel kezdem: 1945-ben egy nyomorúságos fogolytáborban tengődtem Belgiumban. A Német Birodalom összeomlott, a német kultúrát porig alázta Auschwitz, szülővárosom, Hamburg, romokban hevert, és énmagam, legbensőmben, ugyanúgy. Istentől és emberektől elhagyatottnak éreztem magam, és szertefoszlott ifjúságom minden reménye. Semmiféle jövőt nem láttam magam előtt. Ebben a helyzetben voltam, amikor egy amerikai tábori lelkésztől kaptam egy bibliát. Elkezdtem olvasni, legelőször az ószövetség panaszzsoltárait: ’Elnémultam...  de fájdalmam felzaklatódott…jövevény vagyok tenálad, zsellér, mint minden ősöm’ (Zsolt 39). Aztán a passiótörténetet vettem elő, és amikor Jézus halálkiáltásához jutottam, tudtam: ő az egyetlen, aki megért és veled van, amikor mindenki más elhagy. ’Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet’? – ez volt az én Isten utáni kiáltásom is. Lassan kezdtem megérteni a szenvedő, a megkísértett Jézust, akit Isten is elhagyott, miközben úgy éreztem, hogy ő is megért engem. Akkor megvilágosodott: ez a Jézus a szükségünkben az isteni Testvér. Reménységet hoz a foglyoknak és az elhagyottaknak. Ő vált meg a bűn hatalmából, amely legyűr és elrabolja a jövőnket. Valamilyen nagy reménység kerített hatalmába akkor, ahol emberileg alig lehetett bármit is remélni. Életbátorságot nyertem ott, ahol az emberek már az életről is könnyű szívvel lemondtak volna. Azóta is kísér ez a korai közösség Jézussal, aki testvér a szenvedésben, és aki megszabadít a bűn hatalmából. Jézus a megfeszített – ő az én Krisztusom” (Jürgen Moltmann, Wer ist Christus für uns heute, idézi Visky S. Béla, Játék és alap, 2006,233).
Ezen a ponton értelmezhető a posztmodern ember kérdésfelvetése. Isten a botránkozás Istene, amennyiben a posztmodernben tagadott mindenhatóságának tehetetlenségét kéri számon az ember anélkül, hogy észrevenné Isten alászállását az embervilágba, egészen a szenvedés bugyrainak legmélyebbikére. Pedig Krisztusban, az egyszülött Fiúban, aki istenségének teljességében járt a világban, ezt tette. A vigasztalás a kereszt Krisztusában van a legközelebb a szenvedő emberhez. A szenvedést hordozó a szenvedő ember mellett áll. Kevés az, ha utolsó pillanatig kísér az úton? Az ember, így mondta egyszer valaki, Isten ígéretében soha, legfeljebb saját vágyaiban csalatkozhat.

Istent az ész ültette a vádlottak padjára, ezért csakis a nyugati kultúrában lehet feltenni ilyen kérdéseket. Felmenteni őt ebben a kontextusban pedig nem szükséges. Mert a szenvedés mibenléte túlmutat a ráción. Azt pedig megérteni, hogy a szenvedéssel célja lehet Istennek, csak a hit képes. Az a hit, amely a kereszt botrányában gyökerezik. Ennek a hitnek bizonyossága, hogy Isten mindenben, még a szenvedésben is az emberrel van. Sőt, a halál pillanatában is.


Utóirat:
Ehje áser ehje, vagyok, aki vagyok. Avagy, aki voltam, az leszek mindig – szól Isten a lángoló csipkebokorból.