A mobil mindig megszólal - a Magyar Kultúra Napja

Köntös László
Néhány évvel ezelőtt, Szenteste napján úgy döntöttem, hogy egy közeli falusi templomba megyek el a karácsony esti istentiszteletre. Hideg volt. A templomban is lehetett vagy mínusz 3 – 4 fok, legalábbis így éreztem. Amint beültem a kényelmetlen padba, még valami bosszankodásféle is átfutott rajtam, miért is kellett nekem ide jönnöm, a fűtetlen és kényelmetlen templomba, most aztán elég lesz átfagyoskodnom ezt a röpke másfél órás református istentiszteletet.

Aztán a gyülekezet elkezdte énekelni a jól ismert 315. dicséretet: Krisztus Urunknak áldott születésén… Lassan, vontatottan, ahogyan még ma is sok helyütt szokás. És egy szempillantás alatt, mintegy az énekszó varázsa alatt, hirtelen a múltamban találtam magamat, felidéződtek gyerekkori karácsonyaim, az a falusi templom és gyülekezet, ahonnan én is jöttem. De nem csak személyes múltam kelt hirtelen életre, hanem a hagyományba merítkezve az egyetemes magyar múlt kellős közepén találtam magamat. S ez a múlt már nem csak az enyém volt, sőt inkább nem az enyém, hanem egy közösségé, amelynek én is részese lehettem. Általa lettem én én.

Ekkor értettem meg, hogy kellenek az életben olyan alkalmak, amelyek éppen az ismétlés, a szokás révén állandóságot nyújtanak a folytonos változásban. Ekkor tudatosodott bennem, hogy kellenek pillanatok, amikor ünnepélyes bensőségességgel elmerülünk a hagyományban hogy rádöbbenjünk, kik is vagyunk mi valójában. Istenem, milyen jó is, hogy van még templom, van még Ige, van még ének, van még karácsonyi történet, van még gyülekezet. Van még menedék.

Aztán a lelkipásztor elkezdte olvasni a Bibliából a karácsonyi történetet a Lukács Evangéliumából, a Károli féle veretes fordítás szerint: „És lőn azokban a napokban Augustus császártól parancsolat adaték ki…”. Eddig jutott, amikor hirtelen, az áhitatos csendben a mögöttem lévő padban megszólalt egy mobil. Úgy csapódott be oda, az újraélt hagyomány világába, mint egy idegen világból érkezett üstökös, szétverve mindent maga körül. Pedig már – már könnyekig hatódtam, hogy ott, abban a ritka pillanatban sikerül újraélnem önmagamban a hagyományt, fölépíteni önmagamban ismét és újra, s visszatérni oda, ahonnan a modern élet zajos hányattatásai miatt el –elkalandoztam. Már-már könnyekig hatódtam, hogy ott, a hideg templomban, Isten színe előtt eljuthattam újra önmagamhoz.

De nem az angyal szólalt meg. Megszólalt a mobil.

És az egész olyan volt,  mintha a mobil hangjának a becsapódása  két világ, két kultúra ütközésének a robbanása lett volna. Igen, két világé, ha tetszik két kultúráé, s ráadásul mindegyik az enyém és a miénk. Az egyik a hagyományos, amely jórészt vallásos, humanista,  eszményektől vezérelt, erkölcsileg motivált, közösségi és nemzeti, s a másik, amely technikai , individualista, haszonelvű , üzleties és nagyon evilági.

Ez a maradandónak bizonyuló karácsonyi emlék azóta is foglalkoztat, ha a múltunkra, egyházunkra, a magyar kultúrára gondolok. Jó lenne nekünk most kettesben együtt maradni Sztáraival és Károlival, Szenci Molnárral és Balassival, Kölcseyvel és Adyval. Föltenni nekik kérdéseket, vagy csak ülni mellettük, s magunkba szívni kisugárzásukat. Jó lenne nekünk most csak úgy gondolni magunkra, mint legszebb közösségi hagyományaink ma is sértetlenül jelenlévő világára. Mint ahogy jó lenne zavartalanul együtt lenni a magyar kultúra nagyjaival s kérni őket, hogy maradjanak továbbra is velünk. Jó lenne nekünk ma is érezni, hogy itt sétálnak utcáinkon, lehet velük beszélgetni, megszorítani a kezüket, hozzájuk sietni biztatásért, ha csüggedtség fog el bennünket. Igen, együtt lenni velük, érezni, hogy ők továbbra is a családunk tagjai, figyelni rájuk, tanulni tőlük tartást és hitet, önbizalmat és reménykedést. Milyen jó is lenne elmerülni ama hagyományos kultúrában, s érezni a folytonosságot és sorsközösséget velük, megkérdezni őket, mit tennének a helyünkben…Milyen jó is lenne beülni velük egy templomba, s csak hallgatni az Igére a szentek közösségében...

De mindig megszólal a telefon.

Fölkavarja lelkünket, kimozdít egyensúlyunkból. S ráadásul sokszor még azt sem tudjuk, ki van a vonal másik oldalán, de folytonosan itt zakatol, s azt akarja elhitetni velünk, hogy vele jobb az élet... Hogy jobb-e, én nem tudom, de hogy más lett, az bizonyos.

Eláraszt bennünket valami, eltölti a lelkünket, átformálja gondolkodásunkat, átrendezi életünket, szétmorzsolja hagyományainkat, feledésbe taszítja kulturális múltunkat, valami, aminek a jelképe akár a mobil is lehetne, valami, amit a nyugati kultúra hozott létre, de gyors érkezése mégis megrázkódtatásszerűen hat a hagyományos kultúrára. Ebben a helyzetben vagyunk mi együtt, mi reformátusok, mi magyarok. A régi kultúra még itt van, még emlékezünk rá, még tanuljuk, még mondjuk, hogy fontos. Még megkoszorúzzuk régi nagyjaink emlékhelyeit, még idézzük őket néha, még emléktáblákat állítunk, de ugyanakkor naponta érezzük, s megriadva látjuk gyermekeinken és unokáinkon, ahogy távolodnak tőlünk, s mi távolodunk tőlük. Még emlékezünk arra, hogy kik vagyunk.

 S ahogy készülődünk, hogy egy katartikus pillanatban visszatérjünk önmagunkhoz, s az emlékezetközösségben rátaláljunk egymásra és önmagunkra, megszólal a mobil.

 Még ha csendben, diszkréten szólalna meg! De több ez csendes jelzésnél. Egy új kultúra hírnökeként valósággal berobban közénk, s elnyomja az angyal szavát. S erről a új technikai kultúráról még alig tudunk valamit, csak az erejét és sodrását érezzük, ahogy jön felénk feltartóztathatatlanul.

Valamikor a rendszerváltás hajnalán az volt az egyik legfőbb kérdés, hogy a kommunista diktatúrát követően, a hivatalos ateizmus letűnte után, milyen szellemiség fogja majd kitölteni az üresen maradt kulturális teret. A sokszor heves vitában, amely azóta is föl - föllángol, a hagyományhoz és a múlthoz való viszony vált alapkérdéssé, no meg ezzel egyidejűleg az, hogy az állam milyen szerepet vállaljon a kultúrában. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunizmusban elszenvedett hagyományszakadás után a folyamatosság helyreállítása nemcsak a diktatúra okozta károk miatt, hanem amiatt is komoly nehézségekbe ütközik, hogy az új nyugati technikai alapozottságú kultúra valósággal szétroncsolja a hagyományos közösségi tudat intézményeit.   Az állam kivonulása kultúrából, elmozdulása az egyházak mögül, ugyanakkor piacaink megnyitása a nyugati tömegkultúra előtt azt eredményezte, hogy a hagyományos kultúra folytonos önvédelemre kényszerült. Nem a múlt vonult be a jelenbe, hanem a jelen valósággal kilökte a múltat, s ilyenkor is, mint ma, a Magyar Kultúra Napján, úgy kell valósággal visszaráncigálni a jelenbe. S a szerencsétlen mai ember, mobillal zsebében, Bibliával és Kölcseyvel a kezében, valósággal híddá feszül, hogy két kultúra közti iszonytató szakadékot valahogy átjárhatóvá tegye.

Ebben az átmeneti korban nagy kérdés, hogy az európai kultúra, s benne a miénk is, képes lesz-e újrafogalmazni önmagát, s a jövőben képes lesz-e  arra a teljesítményre, hogy az emlékezetközösség a modernitást befogadja és a maga arculatára formálja. Mint ahogy nagy kérdés az is, hogy a technológiai messianizmus bűvkörében vergődő nyugati kultúrában miként folytatható  a keresztyén alapozottságú hagyomány, amely az emberi ittlét alapját az eszmeiségben igyekezett megragadni. Vagy mára már elérkeztünk volna az egészre vonatkozó hitbeli tudás lehetetlenségéhez?  Hogy immár nem a hitben megfogalmazott egésztől közelítünk a megfogható felé, hanem az evilágit növeljük hitünk tárgyává? S ami marad az nem más, mint a tálcán kínált fogyasztói teljesség az atomjaira hullott európai keresztyén kultúra nosztalgikus emlékével?

Nekem az a reménységem, hogy a kor amelyben élünk, az átmenet története egy magasabb szintű önmegértés felé, amelyben hagyomány és modernitás egymást magyarázzák.

Akkor majd talán a mobil sem lesz egy új és ezért idegen kultúra hírnöke. Akkor majd a mobil is Isten ajándéka lesz. Akkor majd a mobil is tudni fogja, hogy a templomban illik csöndben lenni, mert ott figyelni kell. S ha már minden áron meg akar szólalni, talán még zsoltárt énekelni is megtanul.