A reménység története

Köntös László
 
Telik az új évi naptáram. Imahét, gyülekezeti ház avatás, választások (!), dunántúli református napok... S tudom, alig lesz majd olyan nap, amikor nem kerül be valami újabb bejegyzés, s a végén már az lesz egészen zavarba ejtő, amikor „semmit sem kell tenni”.

Mindez persze csakis azért lehetséges, mert azt feltételezem, a nap holnap is felkel, s vele együtt én is. Ha tudnám, hogy délután meghalok, bizonyára fel sem kelnék, s félredobnám a naptáramat. A jelenben csak azért lehet élni, mert bízom abban, hogy a jövő meg fog történni. Ha nem a feltételezett jövő felől látnám a jelent, ha azt gondolnám, hogy holnap vége lesz a világnak, akkor vajon miképp lehetne értelmet adni a mának?

Igen, az ember a jelenét mindig a feltételezett jövő felől látja, s az elképzelt jövő nélkül meg sem mozdulhatnánk. Az emberi élet alapvető feszültsége az, hogy miközben feltétlenül szükségünk van valamiféle elképzelt jövőre, hogy a jelenben akár egy lépést is tegyünk, a jövőt nem birtokolhatjuk. Az alapkérdés mindig az, hogy miképpen tehetnénk szert olyan tudásra és képességre, magyarán hatalomra, hogy a jövendő már a jelenben birtokolható legyen. Ám a jövőt senki sem birtokolhatja. Senki sem. A jövő birtoklása Isten birtoklásával lenne egyenlő. S a mindenkori hatalom, legyen az egyházi vagy világi, országos vagy nemzetközi, jól teszi, ha folytonosan reflektál önmaga esetlegességére.

Ezt a mélységes mély történelmi tapasztalatot és hitbeli tudást mondja ki a Ige, amikor így fogalmaz: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!”(Péld. 3:5.) Ez nem az észről való lemondás és a beletörődés, az irracionalizmus és a fatalizmus programja. Ez sokkal inkább az a nagyon is ésszerű belátás, hogy az ember soha nincs és nem is lehet abban a helyzetben, hogy saját történetének a teljességét birtokolja és végérvényesen hatalmat szerezzen felette. Amiből persze nem az következik, hogy nem kell mindig is azzal az igénnyel élni a jelenben, hogy a jövő formálásának aktív résztvevője lehetek. Ám látni kell, hogy a jövőnek, miután nincs felette kizárólagos hatalmunk, mégis csak van valamiféle transzcendens vonatkozása. Van a jövőben valami, ami a végtelenre, a folytonos befejezetlenségre, az emberi élet esetlegességére, s ekként véges és töredékes emberi mivoltunkra is utal. Isten nélkül nem lehet a jövőről beszélni. Ez az Ige a jövőhöz való emberi viszonyról szól, s kimondja, hogy az Istenbe vetett bizalom a mindenkori jövőhöz való egyetlen helyes viszony. Ez a meggyőződés visszhangzik a mi magyar református népünk himnuszában, a 90. zsoltár Szenci Molnár Albert által fordított halhatatlan sorában: „Tebenned bíztunk eleitől fogva”.

Nincs nekünk más énekünk ma sem. A mi református népünk ezt mindig is tudta, zsigereiben érezte, történelme során megtapasztalta. Igen, ennek a meggyőződésnek története van. A reménység története.

S most, egy új év kezdetén, itt vagyunk megint, írogatjuk a naptárainkba a programjainkat. S mint mindig is, azt feltételezzük, hogy a jövő meg fog történni, s a jelenben már úgy élünk és mozgunk, mint a feltételezett jövő részesei. S ha ennek az évnek az eleje talán még intenzívebb jövőre vonatkozó várakozásokat indít el sokakban, az nyilvánvalóan a választásoknak tulajdonítható. Készülnek a jövendőre vonatkozó kalkulusok, hivatásos és fizetett jövendőmondók újságokban, beszélgetésekben elmondják, hogy mi várható, s aztán mi magunk is elmondjuk egymásnak (vagy nem mondjuk el!), hogy mi fog történni. Már most birtokolni akarjuk a jövőt, tudni akarjuk most, hogy mi fog történni akkor. Aztán a végén tényleg megtudjuk mi is történt, s nagy okosan, természetesen szakmailag megalapozva, utólag elmondjuk azt is, hogy miért kellett mindennek pontosan úgy történnie, ahogyan történt. Utólag természetesen minden „törvényszerűnek” tűnik majd, csak az a baj, hogy valahogy  ez a törvényszerűség sohasem működik előre. A meccset le kell játszani, hogy megtudjuk a végeredményt. A történet végére kell érni, hogy utólag kiderüljön, mi volt a történet értelme. Az ember történetének is (már ha ez valakit is egyáltalán érdekel), akkor látjuk majd az értelmét a maga teljességében, ha ennek a nagyszabású és egyszeri történetnek a végére értünk.

Annyit azonban tükör által, homályosan már most is láthatunk, hogy a mindenkori jelen, akárhogyan is, átmenetiség, része valaminek, amit végső soron nem mi teszünk, hanem Isten tesz velünk. S ha van a keresztyénségnek üzenete, akkor az az, hogy csak az Istenben adott jövő felől nézve lehet a jelenben értelmes emberi életet élni. Ez az Istenben megnyíló jövő ad értelmet a mának. Nincs más távlat. Enélkül marad a bezáródó és korlátolt, jövőtől megfosztott jelen, az emberi önhittség, kicsinyhitűség és vakság, a közösségi életminőség hosszú távú érdekeinek folytonos feláldozása a jelenkori önzés oltárán.

Magam is meg vagyok győződve arról, hogy a mi népünk életében valami alapvető változásnak kell történnie. És én most nem számokról és pénzről beszélek, a beárazott és forintosított jövőről. Nem mintha az mellékes lenne. Hanem lelkiségről, habitusról, gondolkodásról. A jövőhöz való viszonyról egy depresszióra hajló országban. Mert minden ebből következik. A jövő kérdése, ide értve a gazdaságot is, az ember öntudatának, önértelmezésének, erkölcsiségének a kérdése. Távol áll tőlem minden moralizáló nagyot mondás, siránkozó üres szólamok lufijainak az eregetése. De ha egy társadalomban az a legnagyobb bölcsesség, hogy láncold le biciklidet, különben ellopják, annak a társadalomnak hosszú távon vége. Talán ideje lenne már végre komolyan venni, hogy a társadalom mindig több, mint önmagukba zárkózó önző emberi egyedek számtani összessége. Kell, hogy legyen valamiféle szellemi-lelki talpazat, egy gondolat, egy látomás a soha nem birtokolható jövőről, amelyben mégis mindnyájan részesedhetünk. Ezáltal eljuthatunk önmagunkhoz és egymáshoz, s azok lehetünk, akik Istenben adott lehetőségeink szerint mindig is vagyunk. S nem azért, mert álomvilágban élő erkölcsprédikátoroknak ez a fixa ideája, hanem azért mert ez a racionális. Kell, hogy legyen valamiféle közös megegyezés az alapértékekre nézve, még ha nyilvánvalóan különbözőek is vagyunk sok tekintetben.

Az európai kultúra meghasonlottságának nyilvánvaló jele az a ma domináns hiedelem, hogy a Krisztus feltámadásáról szóló európai alap-történetet az ember már elkezdődött jövőjéről a mítoszok és legendák kukájába kell dobni ahhoz, hogy a jövő birtoklása lehetővé váljék. S bűnbánattal el kell mondanunk azt is, hogy a mi magyar keresztyénségünk egy jó része el is hitte, hogy az egyháznak immár nem maradt más, csak a jövőtől leválasztott múltja, mintha bizony a jelen nem lenne más, mint a múlt még itt maradt emléke. Ekként vált sokak szemében a keresztyénség puszta emlékké, amelyet érzelmi és egzisztenciális okokból „fenn kell tartani”. Persze, nem mintha a történeti keresztyénségnek mint kulturális örökségnek a megőrzése nem lenne fontos és egyben nyomasztó feladat. De ha a keresztyénség csak múlt, akkor nem keresztyénség többé. Nem a keresztyénséget kell fenntartani, hanem keresztyénnek kell lenni. Nem akarunk mi a magyar társadalom gazdag betege lenni. Nem a templomot kell meszelgetni, hanem templomba kell járni. Nem szabad „bedőlni” annak a hiedelemnek, hogy immár itt van a keresztyénség vége, s hogy a keresztyénség mint az európai múlt egyetlen itt maradt reprezentánsa szükségképpen szemben áll mindazzal, amit egy mindenkori modernitás képviselhet.

Nem lehetséges, hogy korunk nagy hiedelmének a valódi tartalma éppen az, hogy a modernitást érti félre? Hogy tehát korunk és benne a mi magyarságunk alapproblémája éppen a jövőhöz való hitben, lélekben és szívben kiüresedett viszony? Vajon miféle racionális megalapozottsága van annak a ma dívó tételnek, hogy ami modern, az szükségképpen hitetlen? Hát nem éppen a hit, amely a mindenkori jelen folytonos korrekciójára hív (bűnbánat), szabadít fel az Istenben már eleve adott és folytonosan megnyíló jövőben való részvételre (bűnbocsánat)? Részvételre a reménység történetében.

A naptár nagy mágus: elhiteti veled, hogy azért vagy fontos, mert programjaid vannak. Mekkora önbecsapás! Azért vagy fontos, mert az Úristen újra és újra megnyitja előtted a Jézus Krisztus feltámadásában nyilvánvalóvá vált jövő kapuját (üdvösség). Neked is, a megkegyelmezett bűnösnek. Ez a reménység története. Ez a mi valódi történetünk.