„Van Isten népének nyugodalom napja”

Már talán nem is emlékszünk arra, hogy két hónappal ezelőtt mennyire vártuk az iskolai év végét. Majd a szünetben - mondtuk - végre lecsillapul és hazatalál, helyére kerül a múltnak minden volt élménye. Mert kell a szünet, el kell távolodnunk kissé attól, amihez közeledni szeretnénk. El kell távolodnunk a szürke, munkás hétköznapoktól ahhoz, hogy azután nyugodt lélekkel közelíthessük meg őket. A nyugalom ideje, nem kimenekülés a kellemetlen és terhes emlékek közül, nem azért adatik, hogy mint a megsebzett vad a sűrűbe, elvonuljunk a fájdalmunkkal. A jó diák nem is az, aki minden évben mindent újra kezd. A nyugalom megállása csak az élet egészséges ritmusához tartozik.

Van Isten népének nyugodalom napja. Az iskolai szünet is olyan, mint a keresztyén embernek a vasárnap, a nyugodalom napja, az Úrnak napja. Megszentelt idő. Amit nem arra kapunk, hogy felejtsünk, hanem arra, hogy emlékezzünk, és a mögöttünk levő dolgokat megértsük. Ha a nyugalom alkalmai nélkül rohanunk végig az életünkön, megöregedve azt kell látnunk, hogy kifosztottak bennünket. Csak azt nem éltük át, ami az élet. „Barátaim egyenként elhagytak, akikkel jót tettem megtagadtak, akiket szerettem nem szeretnek, akikért ragyogtam eltemetnek” - írja keserűen Babits Mihály. 

Van Isten népének nyugodalom napja. A nyugodalom napjaiban, a megszentelt időben tudom meg, hogy mi értelme, mi értéke volt és van a múlt cselekedeteinek, s azt is milyen hiányosságokat hordoz az életem. Amikor Isten elé állunk és nem egymáshoz méregetjük magunkat, nem versenyezünk a többiekkel, akkor tisztul ki a látásunk. Megértjük, hogy az élet küzdelmében Isten az igaz Bíró. Ő tiszta mértékkel mér, és a szeretettel fizet.

Van Isten népének nyugalma. Kirándulásaimról, hosszú utakról legszebb élményként maradt meg bennem a csend és a nyugalom, az, ahogyan például egy olasz kisváros ősrégi templomának hűvös félhomályában eltöltöttem egy órát. Körülfogott az a beszédes csend, az arra rendelt idő, amikor Isten Szentlelke eszünkbe juttatja Jézusnak azokat a szavait, amelyekre legnagyobb szükségünk van. Vagy egy vasárnap hajnalon a Melki Apátság temploma, ahol halk beszélgetésem volt egy mosolygós öreg szerzetessel. Szinte csak bibliai idézetekben beszélgettünk egymással. Jézus szavaival, Pál apostol mondataival. Azután felejthetetlenek azok az idők is, amikor délelőttöket tölthettem el a münsteri dóm 8 méter magas, gótikus csipkékkel díszített ablakát nézegetve, amin még így sem sikerült minden díszt megtartanom az emlékezetemben.

Van Isten népének nyugodalma. Számomra Isten nyugalmának ajándékát árasztják azok a dallamok és harmóniák, melyeket híres zeneszerzők az Úr dicsőségére komponáltak meg. Händel halleluja kórusa szinte rávesz mindenkit arra, hogy jöjjön és dicsérje az Urat. De az ősi gregorián énekek, vagy a genfi zsoltárok fenséges dallama, vagy a régi magyar jeremiádok panaszló könyörgése is rávesz bennünket arra, hogy vele dúdoljunk, vele gondolkodjunk, vele mondjuk el: „Jön a harag napja lánggal, s végez majd a rossz világgal...” – ahogy celanói Tamás írja, és azt is: „Te azért lelkem gondolatodat, Istenbe vessed bizodalmadat. Rólad elvészi minden terhedet. És meghallgatja te könyörgésedet.” – ahogy Kecskeméti Végh Mihály régi éneke inti önmagát és minket.

Van Isten népének nyugodalma. Van itt a földön is, van vasárnaponként, van abban a néhány percnyi csendben, amit reggel és este Isten Igéje körül eltölthetsz. Van a szünetek és szabadságok idején, amikor a forróság elől egy kicsi templomba bemenekülünk, ahol még a lélegzetünket is visszhangozzák az évszázados falak. Megérint a békesség csendje akkor, amikor végre van időd végighallgatni egy oratóriumot, vagy kantátát, vagy rekviemet. 

Van nyugodalom, kínálja ezt Isten mindenben. Azokban a csendes percekben, melyek egy erdő mélyén találnak rád, azokban a dallamokban, amiket a lombok zengenek, a madarak énekelnek, és tücskök ciripelnek.

Van Isten népének nyugodalma. Ha úgy érezzük, hogy nincsen, akkor ezért mi tehetünk. Mi, akik zörgünk, dübörgünk, zajongunk, és elnyomjuk vele a dallamot, a harmóniát, a csöndet, és elnyomjuk vele a halk és szelíd szót. Mi tehetünk arról, hogy a csendet a belső zajaink miatt talán már el sem bírnánk viselni. Pedig kell ez a csend. Kell a megnyugvás, kell a belső békesség. Ahogyan egyik szép énekünk fogalmazza:

Csak légy egy kissé áldott csendben, magadban békességre lelsz.

Az Úr rendelte kegyelemben örök, bölcs célnak megfelelsz,

Ki elválasztá életünk, jól tudja, hogy mi kell nekünk.

Zengj hát az Úrnak s járd az utat, mit épen néked Ő adott

A mennyből gazdag áldást juttat, s majd Jézus ád szép új napot.

Ki benn bízik és remél, az mindörökké véle él. 

Dr. Németh Tamás, Pápa