Konzervatív Kiáltvány

„Community is nowadays another name for paradise lost” 

(Zygmunt Bauman: Community)

A mostani bejegyzésemnek a Füstölgések címet is adhattam volna. Ismét valami olyan jelenségen füstölgök – sokak számára valószínűleg teljesen alaptalanul, néha bizonyára bicskanyitogató stílusban –, amelynek inkább örülni kéne, mintsem azon merengeni, hogy az miért rossz. A bevezetőben szeretném leszögezni: nem állítom, hogy mindenben igazam lenne. Már csak azért sem, mert még csupán formálódó gondolatokról van szó. Hovatovább (ahogy eddig, így most is) valószínűleg jó néhány árnyalattal sötétebb az általam lefestett kép annál, ami a realitás. 

Az előző, decemberi bejegyzésemben a következőket írtam: „Megjelenik egy egyre cseppfolyósabb és turbulensebb világ képe, ahol a bizonytalanság és a különböző kockázatok egyre markánsabban vannak jelen, ahol bármi és annak az ellenkezője is megtörténhet. Ezzel, s a szükséges túlzásokkal együtt egy olyan egyház képe rajzolódik ki, amelyik nem tűnik úgy, mintha ezzel lépést szeretne tartani.” Akkor a magyar reformátusság provincializmusát (a fogalom helyes és helytelen használatáról érdemes elolvasni Köntös Lászlónak az ezzel kapcsolatban a Reposzton megjelent kitűnő írását) és az egyházban meglévő útfüggőséget tettem ezért felelőssé. Nagyjából hét hónap telt el azóta. Ha körülnézünk, nemhogy jobb, de inkább rosszabb lett a helyzet a minket körülvevő világban. Ahogy decemberben, úgy most is szeretném hangsúlyozni, hogy a világban zajló folyamatok cseppfolyóssága és bizonytalansága elvileg pozitív kimeneteket is lehetővé tesz. Jelen világunk azonban olyan politikai és gazdasági keretek között működik, amelyek bizonyos kimeneteket valószínűbbé tesznek mint másokat. A világ elszabadult, állapíthatjuk meg Anthony Giddensszel együtt. A válaszokkal pedig – persze nem csak az egyházban, de –  továbbra is adósak vagyunk. Természetesen nem gondolom, hogy fél év alatt ezek a válaszok megszülethetnek, ezért csak egy újabb olyan aspektusra hívnám fel a figyelmet, amely ezt a – legalábbis szerintem – helyes válaszadást további nehézségek elé állítja. Ez pedig nem más mint az általam szelfiegyháznak titulált jelenség. 

A múltkori írásomban az útfüggőség kapcsán már megjegyeztem, hogy létezik a református egyháznak egy tradicionális és egy dinamikus része. A szelfiegyház jelensége – talán már a nevéből is kiderült – ez utóbbit érinti. Szelfiegyház, mert magunkról (és egy kisebb csoportól) szól, és mert élményekkel kapcsolatos. A fogalom értelmezéséhez két, egymással szorosan összefüggő, ámde a kérdés érthetőbb tárgyalása végett most mesterségesen szétválasztott folyamatot kívánok vázolni. Röviden szólok (a) arról a problémáról, amikor az egyház a közösségi aspektus hangsúlyozásával a túllövés fázisába került és (b) az élményegyházról.

A túllövés pillanata

Az előző bejegyzéseimben gyakran emlegettem Ulrich Becket, az idén januárban elhunyt kiváló szociológust, aki először a kockázattársadalomról, majd valamivel később a világkockázat-társadalomról értekezik. Leírja, hogy milyen egzisztenciális és egyéb veszélyek fenyegetik a mai embereket, s hogy ezek a problémák egyre inkább jelen lesznek a mindennapi életünkben. Részben Beck inspirációjára Zygmunt Bauman, a szintén nagyszerű társadalomtudós így ír az egyik rövidebb, a közösségek és a minket körülvevő bizonytalan világ kapcsolatáról szóló munkájában: “Community conveys the image of a warm and comfortable place, like a fireplace at which we warm our hands on a frosty day. Out there, in the street, all sorts of dangers lie in ambush; in here, in the community, we can relax and feel safe.” Közösségben lenni tehát annyit tesz, biztonságban lenni egy veszélyes világban. Különösen igaz ez Magyarországon, ahol nem csak a globális veszélyek, de az elmúlt 25 évben való csalódás is erősíti a “biztonságban levés” vágyát. Bizonyos – állítja Bauman és állítom én is –, hogy  közösségben lenni a legjobb dolog. (Igaz, teszi hozzá Bauman, többek között mindez a függetlenségünk elvesztésével jár.) Maximálisan egyetértek Ferenc pápa tavaly januárban a Twitteren közzétett üzenetével, amelyben ezt írja: “No one saves oneself. The community is essential.” („Senki sem egymagában üdvözül. A közösségi dimenzió a keresztény élet lényegi része.”) Az egyházi közösségek szolgáltatják – Tönniesszel szólva – a Gesselschafttal szemben a Gemeinschaft biztonságát. Ez eddig teljesen rendben van. Nem a közösségek kialakításával van tehát gondom – hiszen azok az egyház pillérei –, hanem azok túlhangsúlyozásával. Azzal, amikor a kínálati oldalon a közösség létrehozása, keresleti oldalon pedig a közösségben levés lesz az egyetlen szempont; az egyházközsségek és egyházi szervezetek sikerességének fokmérőjévé pedig ezek száma válik. Ez pedig azért baj, mert a kívánt eredmény eléréshez gyakran élünk instant megoldásokkal. A képlet roppant egyszerű: végy egy jó adag közösségi szellemet, ha pikánsan szereted, akkor adj hozzá pár csepp veretes egyházi gondolatot (azok érthetőségével ne foglalkozz!), kevergetés közben folyamatosan mormold a 'szolgálat' vagy az 'odaszánás' szavakat, majd várj pár percig és máris fogyasztható. Bárhol. Bármikor. Ismétlem: egyházi közösségben lenni nagyon jó. Közösségek nélkül a társadalom és az egyház is szétesne. Tudom azt is, hogy a református közösségek jelentős része nem ilyen instant református közösség, azt azonban állítom, hogy ezekből az utóbbi időben „túllőttük magunkat”. De mi is a baj ezekkel a típusú közösségekkel? 

Erre ad választ Fukuyama akkor, amikor ezt írja a Nagy Szétbomlásban: “sokkal valószínűbb, hogy a vallásossághoz való visszatérés szelídebb, decentralizáltabb formát ölt, amelyben a vallásos hit nem annyira egy dogma kifejezése, mint a közösség meglévő normáinak és rend iránti vágyának tükröződése.” Fukuyama idestova 15 éve diagnosztizálta azt a problémát, amelyet én is exponálni szeretnék, hiszen bizonyos, hogy számos közösség van (magam is ismerek ilyeneket), amelyben az összetartó erő korántsem a vallásos hiten, az egyházi tanításokon, sokkal inkább a neofita lelkesedés rend iránti vágyán alapszik. Ez persze nem baj, de nem is elég. 

Az élményegyház

A jóléti társadalomban élők nagy része számára már nem az élet fenntartásának egzisztenciális gondjai, hanem a “schönes, interessantes, angenehmes, faszinierendes Leben” jelenti a fő kihívást. Bár Schulze nem ír az egyházról, de a Leben szót minden további nélkül kicserélhetjük a Kirche szóra. Már korábban is idéztem a számomra legkedvesebb katolikus teológusnak, Török Csabának az egyik írását. A kiváló teológus így ír az Új Ember hasábjain: „Itt a szép új világ, ahol mindenki elégedett, ha elég élményben van része, s ahol a régi, a »nagy« kérdések már a köd homályába vesznek.” Más szavakkal ez annyit tesz, hogy lelki „élményfürdőre”, lelki „élményfesztiválra” vágyunk. „A – folytatja a katolikus teológus – sikeres élménygyárosok a teljes keresztény közösség figyelmének középpontjába a sztárokat, az egyházi celebeket állítják, akiknek a miséire, lelkigyakorlataira úgy állnak sorba a jelentkezők, mint a legnagyobb multiplex mozik jegypénztárai előtt a 3-, sőt 4D-s élményre áhítozó publikum.” Lelki ökonómiánkat, egyúttal egyházi világunkat is ezek alapján az élmények alapján építjük fel. (Ezek megszerzéséhez pedig – hiszen ez már társadalmi elvárás – ökók és társadalmilag érzékenyek vagyunk. Legalábbis azt gondoljuk.)  Persze érezzük, hogy ez így nem elég, ezt más is tudja. Valamivel meg kell mutatnunk, hogy mi mégiscsak reformátusok vagyunk. Ilyenkor, a legváratlanabb pillanatokban tör fel a kollektív református tudattalanból Kálvin, a Heidelbergi Káté, a II. Helvét Hitvallás, vagy éppen a 42. zsoltár. 

A dolgok jelenlegi állása

Egyfajta missziómnak tekintem, hogy olyan szerzőket mutassak be egy-egy pillantra a blogra írt bejegyzéseimben, akikről úgy gondolom, hogy fontos dolgokat fogalmaznak meg az egyházzal és társadalommal kapcsolatban. Kérem, ne felesleges intellektuális okoskodásnak vegyék ezt, inkább olvassanak tőlük minél többet! Ezután a kis kitérő után egy újabb – általam gyakran idézett, a református közbeszédben viszont méltatlanul elfelejtett – szerzővel, Max Weberrel szeretném folytatni, aki saját kedvencétől, Goethétől átveszi a biológiából is ismert választó vonzódás (Wahlverwandtschaft) kifejezést, – amellyel Weber – leegyszerűsítve – azt próbálja megmutatni, hogy miként “gravitál” egymás irányába többek között a főként szektás (értsd: kvéker, puritán etc.) protestáns aszketizmus és a kapitalizmus szelleme. Nos, ilyesmi (a weberi fogalmat kicsit tágabban értelmezve) választó vonzódás figyelhető meg az élményeket, egyúttal a biztonságot adó közösséget kereső – főként fiatal – és a közösségeket építeni kívánó, a missziót szem előtt tartó egyház között. Ilyen szempontból a sikerek kétségtelenek.

A közösségek létrehozása és az egyházias élmények biztosítása azonban csupán szükséges, de nem elégséges feltételei az egyház missziójának. Ahhoz, hogy a magyar református egyház betölthesse azt a funkcióját, amit egyébként úgy gondol, hogy jelenleg is betölt, sokkal nagyobb hangsúlyt kell fektetni arra, amit a katolikusok társadalmi tanításának hívnak, illetve társadalmi felzárkózást segítő programjain túl (amiben komolyak az eredmények) a vertikum másik felére, az elitképzésre is jóval nagyobb hangsúlyt kell fektetni. Őszintén szólva nem úgy tűnik számomra, hogy az idősebb generációt egy újabb, elég képzett, a társadalmi felelősségvállalást fontosnak tartó, a világ dolgait átlátó és értő, de legalábbis értelmező (“klerikális” és “szekuláris” református) generáció fogja követni. Ennyit az elitista és sokak számára bizonyára (pejoratív értelemben vett) konzervatív füstölgéseimről. A problémák még megoldhatók, “legyetek derűsek”!