2014. augusztus 5., kedd

Mint földbe vetett mag, avagy egy keresztyén édesanya tusakodásai

Három gyermeket nevelünk. Csodálatosak és tökéletlenek egyszerre. Látom bennük a tehetséget, látom az értékeket, de sokszor szembetűnőbbek a hibák, a rossz nevelés gyümölcsei, mert tudom, hogy sok mindent elrontottunk mi, a szülők is. Főleg első lányunknál, akinél még tapasztalataink sem voltak, mit is jelent gyermeket nevelni. Sokat sírok miattuk, hol azért mert boldog vagyok és hálás, hol azért, mert bosszankodom és fájdalmat okoznak. Kicsi fiam nem tud ezzel mit kezdeni, néz kutakodva, néha meg is kérdezi, most miért sírsz anya?


Ha rájuk gondolok eszembe jut a várandóság sok izgalma, félelme, vicces pillanata, a boldogság, hogy valaki formálódik titkon bennem. Aztán ahogy nőnek, valósággá is válik: nincs hatalmam afelett, aki bennük lakik. Saját személyiségek. Ha látom magam bennük, vagy azt amit örököltek tőlem, jót is, rosszat is, szorongani kezdek, vajon mi lesz belőlük, meg tudnak-e harcolni az óriásokkal, azokkal a tulajdonságokkal, amikért engem is csúfoltak, bántottak, vagy éppen tudnak-e majd jól sáfárkodni a jó adottságokkal, ki tudják-e bontakoztatni azon körülmények között, amiben éppen élnek, harcosak lesznek-e, mint én?

Gyermekeinket már fogantatásuktól Jézus Krisztus megváltó kezeibe tettük. Nem telt el hittantábor, gyermek istentisztelet nélkülük, igyekszünk reggelente csendességgel kezdeni kis napjaikat. Imaéletünkben részt vesznek maguk is, hamar megmutatkozott nyitottságuk. Kis koruktól bátran vállalják velünk hitüket. Mindhármuknak volt személyes élménye, megtapasztalása élő Istenünkkel, mikor imádkoznak, tudják, hogy meghallgatásra találnak.

Bevallom, sokat aggódok miattuk. Különösen, mióta a nagylány elkerült itthonról, mert a felső tagozatot a nagyvárosban járja. Nem tudom, milyen hatások érik. Nem tudom megvédeni. Egyedül kell szembenéznie kislány létére felnőtteknek is nehéz kihívásokkal. Végérvényesen el kellett engednem és letennem őt Istenem kezébe. Annyit tehettünk, hogy református iskolába írattuk, hátha ott több jóság, több szeretet jut neki, mint egy világi iskolában. Ő sokat szenvedett már, sok csúfolás, bántás érte, nem igazán fogadták el, mert kilógott a többiek közül: szenvedélyes, teli érzelmekkel, igazi művész lélek. Ha játszik vagy alkot, azt olyan elmélyülten, hogy megszűnik a világ körülötte. Úgy ölel, hogy az néha fáj. Elmesélte, milyenek a gyerekek az osztályában. Beszélt a küzdelmeiről. Én csak csöndben imádkozom, próbálom tanácsokkal segíteni. De neki kell helytállnia, bölcsnek lennie.

Tegnap nehéz napunk volt. Nehéz heteken vagyunk túl, nem volt szabad napunk hónapok óta. Meg is látszott rajtam. Idegeim pattanásig feszítve, jaj volt nekik, ha nem ugrottak első szóra. Kiábrándító lehetett minket, szülőket látniuk. Magam is féltem magamtól, mi lakik bennem. Tudtam, hogy muszáj pihennem, szorongatott a sírás, eltörött a mécses nálam. Hát mit látnak azok a gyerekek, ilyen lenne egy keresztyén szülő? Nem törik-e meg a hitük, látva egy kicsinált anyukát?

Akkor megálltunk. Lazítottunk. Igaz, nem mentünk el egy fontos falubeli rendezvényre. Ez volt az ára, hogy rendezni tudjuk sorainkat, családunk nyugalmát. Én is megpihentem. Sütöttem nekik kedvenc sütit. Hagytuk lassan folyni a napot. Aztán ma reggeli csendességet tartottunk. Nagylányunk hosszan, őszintén imádkozott. Minden félelmem elszállt. Megköszönte, hogy Jézus érte is meghalt. Hogy vele van az iskolában. Hogy segít neki harcolni, hogy elfogadják. Hogy keresztyén családba születhetett, hogy vannak testvérei, hogy lelkész az apukája, hogy szereti az anyukája, még azt is, hogy dadog, mert abban is láthatja Őt, mert gyenge, de Isten megerősíti... mindent, amiért aggódtam, amitől féltettem, amiben bizonytalan voltam, amit én nem tudok elvégezni benne, mert a hit ajándék, azt Isten kimunkálta, elvégezte. Láttam, ahogy szárba szökik a mag, amit bizonytalanul vetünk, szorongva öntözünk, de amit Isten kegyelme növeszt, mert Ő a Gazda, Aki a kezében tartja a dolgokat.

Nem tehetek róla, megint szipogni kezdtem. Kisfiam újra kérdezte: most miért sírsz anya? Csak mert boldog vagyok, mondtam. És tényleg olyan boldog voltam!!! Talán majd egyszer megérti, hogy a szülők sírva vetik vetőmagjukat, de ujjongva örülnek, ha kévéiket arathatják.

Polgárné Szendrák Edit

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése