Forró nyári éjjelen harminc fokos hálószobában aludni próbálok – sikertelenül. Jobb híján nyomkodom a tévé tévirányítóját, persze hang nélkül, mert feleségem mellettem már álomba szenderült. Egy-két természetbulvár csatorna fekete elítéltekkel, árverésekkel, majd a kereskedelmiek végtelen(ül primitív) sorozatokkal. Megállapodom egy sportcsatornán. Pankráció. Olyan, mintha igazi sport lenne szorítóval, bírókkal, közönséggel és persze harcosokkal. Korábban is láttam már ilyet és tudom, hogy a kommentátorok is úgy beszélnek róla, mintha valódi sporteseményről tudósítanának. Így némán azonban inkább hasonlít egy olcsó komédiához.
Éppen a szorító felé közeledik egy kigyúrt félmeztelen hústorony bennszülött harcos jelmezben. Ő Butcher. A közönség láthatóan tombol. Szorítóba be, valamit ordít(hat) valakinek, miközben a mellét ököllel veri – igazi dzsungelfíling. Jön a másik „versenyző”, csapzott hosszú hajjal, komoly súlyfelesleggel, fekete öltönynadrágban, fehér ingben, félrekötött nyakkendővel. Ő Killer. Szorítóba be, pofon a mérkőzésvezetőnek – nyilván csak a miheztartás végett. Elkezdődik a küzdelem. Káprázatos harci technikák. Azok a becsapódáskor megállított ütések! Utoljára Bud Spencer és Terence Hill valamelyik „dühbejövős” filmjében lehetett ilyet látni, ám ettől ők is elpirulnának. Faluvégi parasztlengők, malomkörzéssel indított pofonok. Egyikük elterül, harcképtelennek látszik és a fair play jegyében kap még egy tökön rúgást is. A közönség őrjöng. Valaki még a szorítóba lép (félig kigyúrt, félig hájas kockás inges favágó), így most már – továbbra is a sportszerűség jegyében – ketten ütik, rúgják, tépik a földön fekvő magatehetetlen ellenfelet. Ez csak a látszat. Mert őt nyilván a fájdalom stimulálja, hirtelen főnixmadárként feltámad, majd egyik ellenfelét egy laza mozdulattal a ringen kívülre hajítja. A másikat némi ugrándozás köteleknek futás után teszi harcképtelenné. Kedves szavak a bíróknak, a közönség továbbra is tombol... Lassan elnehezülnek a szemeim, de a szemhéjam mögött egy újabb pankráció képe kezd kibontakozni. A ringben már ott áll a Győztes, akit legutóbb a közönség túlnyomó többsége bajnoknak hozott ki. Éppen a bíróknak üvölti, hogy ne szóljanak bele abba, hogy hogyan küzd, mert még bajuk is lehet belőle. Ő a bajnok és a közönség őt támogatja. A küzdelem nem most kezdődött, a ring mellett fekszenek azok, akiket eddig elintézett: egy vöröscsillagos '56-os pártházvédő veterán, egy nagybajuszú bőgatyás paraszt, és egy-két felismerhetetlen identitású lény. Ám érkezik a bal sarokba a következő ellenfél, hun jelmezben, mintha Európa meghódításából visszatért Attilát látnánk a szorító mellett. Egyelőre tétovázik, belépjen-e a küzdelembe vagy sem. Megkérdezi a bírókat, konzultál az edzőjével és az újságírókkal. Megelégszik azzal, hogy az öklét rázza kívülről és mindenféle szidalmakat kiabáljon ellenfelének. Hiába, ő láthatóan sokkal csenevészebb, mint a ring királya. Sebaj, közeleg a segítség, rögtön kettő. Sudár, görög arcélű komor tekintetű harcos Miltiadész, a demokrácia bajnoka, és a társa a sármos Flash modern űrruhában, aki most is kikacsint a hölgyeknek, hátha tudnak valamit segíteni. Egyelőre ők is megelégszenek az odamondogatással és a kamerák előtti bicepszmutogatással. A helyzet egyre fokozódik. A jobb sarokba kacagányban és kunkalapban érkezik még Botond, az apró, de félelmetes öntudatú harcos, aki éppen azt kiabálja igaz magyar káromkodások kíséretében, hogy félkézzel is hazaküld mindenkit és rendet tesz majd a ringben. A közönség tombol, a bírók tombolnak, a szakkommentátorok az esélyeket latolgatják és úgy tudósítanak, mintha valódi sporteseményről lenne szó. Legbelül azért mindenki tudja, hogy ő csak egy forró nyáréjszakai lázálom szereplője valahol a szemhéjam mögött. Lassan én is a valóra ébredek, mint Kosztolányi a Logodi utcában, és józan részegségben megnyugszom, hogy egy ismeretlen Úr vendége vagyok.
Gilicze Tamás
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése