Mintha

Nézem a tévét, valami politikai vitaműsort, s ahogy lenni szokott, hirtelen jön egy hirdetés. Egy új típusú autóról, amit így próbálnak meg népszerűsíteni: „Egy új élet kezdete”. Kommunikációs fogásnak nem rossz: vegyél valamit, amitől nemcsak életkörülményed fog megváltozni, hanem te magad is. Új életet nyersz. Kétségtelen, egy új autó tényleg lehet öröm. De hogy egy új élet kezdete lenne egyben, azt kétlem. Az ember, legyen bár az autója vagy bármije bármilyen fantasztikus technológiai csoda is, marad ugyanolyan esendő, halandó és nyomorult, amilyen volt. 

A mai uralkodó gondolkodásnak egyetlen célja van, mégpedig az, hogy az ember ne foglalkozzon többé létének alapvető kérdéseivel. Vannak még problémák –hangzik ez a beszéd -, de még egy kis igyekezet, de még egy kis javítgatás, s aztán egyhamar kirajzolódik előttünk a szép jövő, az új élet reményével, a tökéletes emberrel, akinek immár önmagán kívül semmire sincs szüksége: beteljesíti önmagát. Ez a mi mai kultúránk egy „mintha kultúra”: tegyünk úgy, mintha halál nem létezne, tegyünk úgy, mintha az emberi lét lényegében problémamentes lenne, tegyünk úgy, mintha az ember erkölcsi elégtelensége nem létezne. Vannak még ugyan problémák, de azok mindig mások, és csakis mindig mások „szakszerűtlensége” miatt nem bírnak megoldódni. De valójában megoldhatók lennének. Naná.

Szokás az elmúlt néhány száz esztendőt úgy leírni, mint a korábban soha nem látott „haladás” történetét. Ez, még ha technológiailag igaz is, az emberi öntudat története szempontjából semmiképpen sem. Inkább mondanám azt, hogy az, ami történt, az öntudatvesztés története. Az ember megfeledkezett önmagáról, s begubózva a jelenbe ebben a világban kívánja magának berendezni az örökkévalóságot. Úgy tesz, mintha. Ez a mintha kultúra az öntudatlan emberi lét kultúrája.

Ez a mintha kultúra azért hazug, mert az emberi életnek egyetlen alapkérdése van: a halál. S itt nem egyszerűen az a kérdés, hogy az egyes ember szembe mer-e nézni saját természetes halálával, s van-e pszichológus, aki ezen segíteni tud. A kérdés ennél sokkal több és lényegibb. Ha ugyanis van halál, mint végső és mindent megpecsételő hatalom, akkor az emberi életnek végső soron semmi értelme nincs. Akkor az emberi élet nem több mint véletlenszerűség, átmenetiség ebben a valóságnak nevezett valamiben, amiről semmit nem lehet tudni. Akkor az emberi élet a halandóságnak kitett öntudatlan vegetáció, amelynek az az egyetlen tartalma, hogy egymás gyilkolásában „ki marad életben”. Hosszú távon senki sem. Minden történetnek vége szakad egyszer, ugyebár.

Az emberi életnek csak akkor van értelme, ha összefüggésbe lehet hozni valamivel, ami túlmutat az átmenetiségen, a halandóságon, a végességen, az emberi nyomorúságon, vagyis mindenen, amit biblikusan a bűn valóságának nevezünk. Mert a bűn nem valamiféle járulékos eleme az egyébként tökéletességre képes embernek, hanem a bűneset óta az ember „természetes” létállapota. Az ember története a paradicsom óta a bűn története.

A Húsvét ott kezdődik az ember életében, amikor rádöbben, hogy magától nem bír megszabadulni „e halálnak testéből”, s ekként élete önmagában, úgy ahogy van, értelmetlen, jelentés nélküli és végső soron céltalan. Kárhozatra ítélt. Az öntudatra jutás az, amikor az ember meglátja önmaga valódi létállapotát. Innen látva az emberi létet derül ki igazán Istenre szorultságunk, s a Lélek által nyílik meg az út a meghalt és feltámadott Krisztussal való közösséghez.

S ez a Krisztusban - lét immár nem csak afféle rajongó érzelmi kapcsolat, hanem Krisztus maga az új létalap. S a Benne - lét túlmutat ezen a biológiai léten és időn, nem része a halál, sőt amelyben osztozva végérvényesen megtörtént a halál halála.

S ez, és csakis ez a Krisztusban nyert új lét az élet. Az ember meghalása a bűnnek, s végérvényes beteljesülése a feltámadott Krisztusban.

Ehhez képest minden, amit ez a világ magában kínálni tud az „új életről”, nem több mint illúzió. Viszont Krisztusban ez a világ is tartalmat és értelmet nyer.

 Köntös László

Megjelent a Reformátusok Lapja 2012. április 8-i számában