2012. március 5., hétfő

Ne bántsátok!


Magyarország mostanság az európai és a világpolitika meghatározó szereplőinek az össztűzében éli az életét, olyannyira, hogy olykor már egészen szélsőséges megnyilvánulások is elhangzanak velünk kapcsolatban a nemzetközi politikai színtereken.

Mondhatnánk: megszoktuk már, hiszen évszázadok óta „ez a trend”, hol ennek, hol annak voltunk útban itt, Európa közepén, mert akartunk és mertünk más lenni! Azt is megszoktuk már, hogy ilyen-olyan nagyhatalmi érdekek kereszttűzében általában mi húzzuk a rövidebbet. Trianon óta azt is tudjuk, hogy a világpolitikát meghatározó erőknek nem drága semmi, ami nekünk fájhat: le lehet egy országról szakítani országrészeket, szét lehet szaggatni egy nemzetet, lehet drótkerítést húzni akár egy falu közepén, el lehet szakítani családokat…


Hogy ezek az indulatok egy ország és egy nemzet újra és újra fellángolnak, annak – így tartják a hatalmasok! – igazában mi magunk vagyunk az okozója! Mert nem vagyunk képesek beállni a sorba, ahol mások kijelölték a helyünket, mert szembe merünk fordulni a globális szándékokkal, mert nem akarjuk beadni a derekunkat, és nem akarunk az új-gyarmatosítás áldozatai lenni. 

Azután jön a tetemrehívás, a büntetés! Tanulja meg ez a kis ország, ez a világhatalmi felállásokban jelentéktelen kis nemzet, hogy ott, ahol világhatalmak, tőkeóriások diktálnak, nos, ott nem lehet ugrálni!
Mondom: mindezt már megszoktuk, és nem is csodálkozunk azon, hogy időről időre eljátsszák velünk ezt a játékot a globális világ urai!

Amit magam ebben a néhány hónapja ismét felerősödött Magyarország-ellenes indulatban egyre nehezebben viselek, az valami egészen más. Vannak belpolitikai erők, vannak bel- és külföldön élő, magukat magyarnak, sőt igazi magyarnak gondoló emberek és csoportosulások, akik tele kiabálják azzal a világot, hogy Magyarországon diktatúra van, szegregáció van, antiszemitizmus van, a kisebbségi jogok lábbal tiprása van, akik – sajnos, nem tudom másként minősíteni – mocskolják a hazámat! Nincsenek sokan, erejük sem túl sok van, de a hangjuk nagy! Ráadásul van lehetőségük felkapaszkodni – ki tudja hogyan és miért? – olyan globális hatalmak vállára, ahonnan még messzebbre hangzik a hangjuk. Előre is bocsánatot kérek, de mindig a családunk kedvenc, régen jobblétre szenderült tacskókutyája, Basa jut róluk az eszembe! Basa kutyánk úgy gondolta igazán hatásosnak fellépését az udvarunkba bemerészkedő idegenekkel szemben, hogy felmászott a gyerekeink homokdombjának tetejére, és onnan ugatott veszekedetten. Azt hitte, hogy így félelmetes, mi meg nevettünk rajta, mert nem félelmetes volt, hanem nevetséges.

A különbség Basa kutyánk és a mostanában hangosan kiabálók között egyrészt az, hogy utóbbiak nem nevetségesek, hanem ártalmasak! A kiabálásukkal – merjük kimondani: a csúsztatásaikkal (hogy erősebb kifejezéseket ne használjak!) – kárt okoznak Magyarországnak, lejáratják a hazánkat, rossz színben tüntetnek fel embermilliókat!

A másik különbség meg az, hogy Basa kutyánk onnan a homokdomb tetejéről bennünket védett, a családomat, a gyermekeimet, meg az életterünket védte, a mostani kiabálók lélekben meg már régen odadobtak bennünket, az országunkat, a nemzetünket, a jövőnket azoknak a globális hatalmaknak a karmaiba, amelyeknek mi itt a Kárpát-medence közepén amúgy is mindig útban voltunk!
Merjük kimondani: elárultak és folyamatosan elárulnak bennünket. Árulják és elárulják a hazánkat, mocskolnak bennünket úton-útfélen.

Befejezésül még engedtessék meg két rövid gondolat:
Pálffy István, ma kereszténydemokrata országgyűlési képviselő 2006-ban elhangzott, elhíresült és betiltott rádiósjegyzetében többek között a következőket mondta: „Veszélyben van az én hazám… Lesz megint kötelező nyelv, csak most nem a kolhozról, hanem a globalizált világ kórusában kell énekelni”. Akik árulnak és elárulnak, meg sarokba akarnak szorítani minket, ezt akarják: Magyarország, egy nemzet, „álljon be a kórusba” – és ha önként nem akar, hát behajtják bottal!

Kárpát-medencei barangolásaim során sokszor jártam a felvidéki Hanván, ahol Tompa Mihály, a református lelkipásztor-költő élt. A kommunista korszakban tiltott gyönyörű és fájdalmas verseit boldogult édesapámtól tanultam. Mostanában sokszor agyamba villannak a következő sorok: „Beszéld el, ah! hogy… gyalázat reánk! Nem elég, hogy mint tölgy kivágatánk: A kidült fában őrlő szú lakik… A honfi honfira vádaskodik. Testvért testvér, apát fiú elad…” (A gólyához). Tompa Mihály ezt a verset 1852-ben írta, de fájdalmasan igaz 2012-ben is. 

Veszélyben van a hazánk! Álljunk oda azok mögé, akik ma a nemzetközi szorításban ki merik mondani és mondjuk mi is, egyre többen és egyre hangosabban: Ne bántsátok Magyarországot! Az Úristent meg kérjük: őrizzen bennünket, őrizze ezt a „lángoktól ölelt kis ország”-ot (Radnóti Miklós: Nem tudhatom) hogy a viharban, támadások és árulások kereszttűzében megmaradhassunk!  


/Bellai Zoltán/
  

3 megjegyzés:

  1. Nagyon nehéz, igaz szavak. Köszönöm!

    VálaszTörlés
  2. ez egy borzalmas írás, sajnos. elfogultságról és csőlátásról árulkodik.

    VálaszTörlés