Húsvét és hagyomány

Olvasom egy megyei napilap hétvégi mellékletében Zséda vallomását a húsvétról. Semmi nincs, amit örökölt volna –mondja -, jellegzetes étel vagy szokás, neki a tavasz köszöntését jelenti. A természet megújulását. Mintha a 19. században lennénk, a racionalizmus kellős közepén. Szemünk előtt fák, füvek és ékes virágok, újulnak örömben. Ez a húsvét: újjá születik minden.

Hát elmondom a magam húsvéti örökségét a teljesség igénye nélkül. Mert nekem volt ilyen. (Nem akarok Zsédával konkurálni, csak jelezni, hogy voltak, vannak még örökséggel telített ünnepek is). Igaz, az a világ, amelyben volt, alámerül lassan, de itt hagyta nyomát úgy, hogy gyermekeimnek is tovább adhatom.

A húsvét mindenekelőtt nekem a titokzatosságot jelentette. A megfoghatatlan és mégis jelenvaló örömöt egy közösség életében. Zöldágat, jellemzően fenyőt vagy borókát, mert a tavasz túl későn köszöntött ránk ahhoz, hogy lombhullató fák zöldbe borultak volna akkora. Olykor hóban tapostuk az esti utat, amikor lányos házak kapuoszlopaira lopva rákötöztük a húsvét gyönyörét jelző zöldágat. Ezt másnap követte a hajnali ébredés és locsolkodás. Előtte pedig a húsvéti köszöntő betanulása. De ez nem a „zöld erdőbe jártam, kék ibolyát láttam” fűzfapoézis volt, hanem valami hitvallásféle ilyenképpen:

„Feltámadt a Jézus, megszűnt már a halál, 

A benne bízókra az örökélet vár.

Mi is ezen hitnek igaz őrizői,

Jöttünk köszönteni titeket ekképpen…”

Nem én, hanem mi. Kétezer év keresztyénségének követei. A feltámadás hírnökei. Angyalok. Sorban, egymás után nemzedékekben, felidézve az örökkévalót, a nagy és megkerülhetetlen világ- és üdvtörténeti eseményt. Nem tudtuk akkor, hogy a hajnali hűs pirkadatkor csatangoló gyermekcsapat része ilyen nagy dolgoknak. Csak azt tudtuk, hogy szép piros tojásokat kapunk, némi pénzt is talán, és sok örömet. Kérdéseket, amelyben ott lapult a virtus a virágzó legénykedés igézetében: a lányok tekintetében. 

„Utca, utca, sáros utca, a szolokmai utca,/ még az éjjel végigmegyek rajta”, mentünk mi oda-vissza a szelelő tangóharmonika kíséretével, de másnap legénykedni a templomba, ahol a karzaton az számított legénynek, aki nem aludt bele a tiszteletes úr prédikációjába. Ez másnaposság volt abban is, hogy előző nap, azaz húsvét első napján ott álltunk az Úr szent asztala körül a „szokáshoz híven, szép rendben”. 

Éltük és hittük, talán ösztönösebben, mint tudatosan az Istentől Jézusban nekünk adott új élet lehetőségében. Nem akartunk más, sem másképp ünnepet. 

Ma is betölt a húsvét. Elviselném gyermekeim életében is a pirkadatkori zsibongást. De nekik már nem adatott meg a nagyvárosban. Vannak, ahol szívesen fogadnak. Oda bekopogunk a régi verssel ünnepet köszönteni a feltámadott Jézus nevében. Az ünnepi asztalon bárány gőzölög. A Bárányra emlékezünk, akinek drága vérén váltattunk meg, elmondjuk mindig az asztalnál.  Mellette sonka és piros tojás. Két örökség: a bibliai és a népi. Megfér egymás mellett. 

Ma már nem az örökség visz minket, hanem mi visszük a mindent eldobni akaró világban örökségünket. Hogy szebbé, meghittebbé, szentebbé tegye ünneplésünket. Igazi húsvéttá, amelyben már tudjuk, hogy Krisztus

„elhozta bűnös lelkeknek a tavaszt,

máig élő hitünk a bizonyság érte.”

(H. Laurens: Harmadnapon)

Jakab Bálint Mihály


Megjelent a Reformátusok Lapja 2012. április 8-i számában