Coming out

Míg a közéletben az egymással szemben álló, demokráciát eljátszó erők  több-kevesebb sikerrel igyekeznek a másikra rásütni az „antidemokratikus”, „nemdemokrata” jelzőt, addig én nyíltan felvállalom: Nem vagyok demokrata! Lehet, hogy így politikai kamikaze vagy egy bokszzsák lesz belőlem, akit mindenki üthet, de megvallom, hogy nem vagyok olyan. Tisztában vagyok a kijelentés komolyságával, azzal, hogy ez jelenvaló világunk vallásos fogalomrendszerében az istenkáromlással, vagy még inkább a szentlélekkáromlással egyenértékű, amire ugyebár nincs bocsánat. Nem ment el az eszem, sőt, inkább megjött. A demokráciával való problémám ugyanis nem politikai természetű, nem érzelmi, de még csak nem is ideológiai, hanem a józan paraszti eszemmel (amennyiben van ilyen) ütközik. A demokráciában ugyanis két buta legyőz egy okost. Formálisan: 2B>O; ha az igazságot is belekeverjük a képletbe: 2Bi>Oi . Következésképp két ostoba-írástudatlan-szenvedélybeteg-bűnöző polgártársunknak igaza van egy okos-egyetemitanár-kultúrált-törvénytisztelő polgártársunkkal szemben. Végig lehet gondolni ez alapján a dolgainkat, hogy miért látszik robbanásszerűen növekedni a butaság, hogy miért is olyan – enyhén szólva – egyszerűek a választási kampánybeszédek, miért egyre rövidebbek a politikai jelmondatok és miért nem lehet kimondani azt, ami tényleg van. A lényeg a szép szólamokra viszkető fülű gondolkodni nem merő/tudó nagyobb tömeg megnyerése, mert az győz, aki több kiló, és aztán végül annak is lesz igaza. Ebből én inkább nem kérek.

Kiráz a hideg, amikor egyházunknak szánt dicséretképpen azt mondják: „Jó ez a református vallás, mert demokratikus.” Nem örülnék neki, ha így lenne. A demokrácia adta lehetőségekkel egy adott gyülekezet presbitériuma, Uram bocsá' az egyház zsinata többségi szavazással eldöntheti, hogy márpedig Isten nem létezik a határain belül, vagy nem kell ténynek tekinteni Jézus Krisztus feltámadását, csupán szimbólumnak. Szerintem Isten sem demokrata, Ő szereti az embert. Szándéka szerint ószövetségi népét saját maga akarta vezetni szeretetével és igazságával, ám a népnek ez nem volt kézzelfogható, hanem bizonytalan és bonyolult, ezért inkább királyt akartak maguknak, mint a többi nemzet. Isten pedig, mint egy szerető apa, legyintett a fiaira, és engedte őket a maguk választotta útra: „Ha olyanok akartok lenni, mint a többség, hát legyen királyotok, majd meglátjátok....” Ezzel azonban nem jóváhagyta a többség akaratát, hanem rájuk hagyta – és ez a kettő nem ugyanaz. Egy másik bibliai történetben a demokrácia egyenesen legyőzi az igazságot, (Igazságot), amikor Pilátus a helytartóság udvarán demokratikus úton akarta rendezni Jézus jövőjét. A nép pedig többségi akarattal kiszavazta Jézust az életből és Barabbást engedték még játszani. Ám attól, hogy a többség leszavazza Istent és az igazságot, azok még létezni maradnak.

Ez így talán meredek, ám azért nem félek mindezt kimondani, mert a többség természetesen demokrata (a demokrácia demokratikus), és ezért nincs okom a félelemre. A mostani világrend installálásakor a demokrácia nevű operációs rendszer telepítette az ember jogok mellett a tolerancia  elnevezésű összetevőt is. Vagyis egy igazi demokrata – tiszteletben tartván az emberi jogokat – egyben toleráns is, azaz elfogadja a másságot. Nemcsak az ő tulajdon másságát, meg azokét, akikkel egy csapatba tartozik, hanem az igazán másokét is, akiknek a gondolkodása, identitása, értékei, hite gyökeresen különböznek az övétől.

Mielőtt még bármiféle szitokszó funkciójú minőségjelzővel illetnének, szeretném deklarálni, hogy nemcsak demokrata nem vagyok, de más sem. Legszívesebben anarchista lennék, mert mindenféle uralom kárára van az embernek (előbb az uralkodónak, aztán az egyszerű népnek), ám erről a szóról mindenkinek a káosz, a zűrzavar, meg a szélsőbalos punkok hőzöngései jutnak eszébe, e fogalmakkal (pláne a punkokkal) pedig nem szeretnék kapcsolatba kerülni. Lennék én monarchia párti, ha lenne jó király – azonban a Mátyás óta eltelt fél évezredben nem találtatott ilyen (n. b. előtte sem sok). Arisztokrata is szívesen lennék, de csak platóni értelemben, így azonban, azon túl, hogy e fogalmat ilyen összefüggésben senki sem érti, ez sem több egy ideánál. Más szóba jöhető intézmény nem lévén, maradok tisztelettel a pályán kívül. A negatív teológiának is megvan a maga létjogosultsága és szépsége, miért ne lehetne a negatív politikának. Nem fogok a rendszer ellenségeként az államrend megdöntésére irányuló forradalmat szervezni, nem. Útitársak maradunk továbbra is. Mint hazámnak hű fia szívemen viselem népem sorsát. A többséggel együtt én is  eljátszom a demokráciát, mert jobbat nem tudok, csak ne kelljen állandóan bizonygatnom demokrata mivoltomat, és önmagamtól minduntalan elhatárolva magam egy halleluja-kocsiban hozsannát zengeni a demokráciának.

Gilicze Tamás