2011. augusztus 1., hétfő

Hit, hitel, hitelesség

Harmadik éve, hogy megingott a világgazdaság: elveszett a végtelen fejlődésbe vetett hit, kipukkadt a lufi, hogy munka és termelés nélkül is lehet sok pénzt csinálni. Kalandorkodni egyéneknek, olykor még vállalatoknak is lehet, de ha tömegessé válik a kalandorkodás és netán még államok is beállnak a sorba, nem lehet következmények nélkül megúszni.


Valakinek ki kell fizetni a cechet, már ha rendeltek és fogyasztottak. Hogy ki rendelt? Az istenadta nép. S mert a modern demokrácia a tömegeké, a politikusok kiszolgálták az igényeket: ígértek. Licitre licittel. Lassan mondták, hogy mindenki értse. De a nép nem értette. Legalábbis azt a felét nem, hogy fizetni is neki kell. Mert ugye otthon a bukszában van valamennyi, meg a bankkártyán is valamennyi. Ez egyszerű igazság. És elfogy egyikből, s aztán a másikról, akkor annyi. Meg kell húzni a nadrágszíjat vagy kölcsönkérni. Vagy koplalni, ha csak kevés nap van a fizuig, segélyig, nyugdíjig. Ezt az igazságot meg lehet érteni. De az állam bukszája, az nagy, abból számolatlanul lehet kivenni. Hát ez volt a tévedés. Mert az állam bukszája nagy, de számolatlanul abból sem lehet kivenni. Pedig tévesen ezt hitték sokan, a nép fiai és a nép politikusai. Azok is sokan.

A hit és a cselekedet nagyon is összetartoznak. Pedig sokan mondják, hogy a hit magánügy. Az istenthitre gondolnak ezzel. Pedig annyi mást is hitnek neveznek. Ezért fontos az igaz hit ismerete. Azt mondja hitvallásunk, a Heidelbergi Káté, hogy az: biztos  (Isten)ismeret, bizalom és engedelmesség.
Vagyis a református ember hite nem „vakhit”, nem a tradícióban való gyökerezés csupán, hanem a múlt ismerete, a jövő reménysége, de mindenek fölött nyitottság a végtelenre. Vagyis előre-hátra néz, felfelé lát, lefelé pedig iszonyodik. Ismerete töredékes, de bizalma végtelen abban az Istenben, aki kezében tart mindent. Ahogy az egykori német köztársasági elnök Johannes Rau mondotta: nem eshetünk sohase mélyebbre, mint Isten tenyerére. Ez a bizalom, ami meghatározza az életminőséget. A legmélyebb: az Isten tenyere. Hát hol akkor a magasság? Az engedelmességben. Vagyis abban a felelős életben, amely láthatóvá teszi a világban Isten dicsőségét. Mert közülünk senki sem él önmagának és senki sem hal önmagának, mert ha élünk, az Úrnak élünk és meghalunk, az Úrnak halunk meg (Róm. 14,7-8.). Micsoda? Hát nem a nemzetnek, a hazának, a másiknak? Úgy, humanista módra? Nem. Másért, a nemzetért, a hazáért igen. De az Úrnak élünk. Ez határozza meg a cselekedetet. Ez az origó. Mindent és mindenkor úgy, mintha… mintha Istennek tenné az ember. Mintha? Neki is teszi. Ez a puritán etika. Imádkozik az ember és életre váltja a hitet. Ez építette fel Amerikát. Ez határozza meg a protestáns dominanciájú Észak-Európát. Ez határoz meg adómorált, közösséghez való viszonyt, önszerveződést, avagy „civil társadalmat”.
A 16. század két világhatalma Anglia és Spanyolország. Az egyik meghódította Dél-Amerikát, a másik Északot. Az előbbi áthajóztatta az azték és maja aranyat az anyaországba, a másik kivitte a puritán erkölcsöt. A 17. században a spanyol Armada Anglia partjai előtt horgonyoz, a 20. századra ez utóbbi világhatalom, az előbbi Európa egyik legszegényebb állama. Mintha nyomtalanul nyelte volna el Dél-Amerika aranyát. „Másodhegedűsök” Európa térképén két kisállam, Portugália és Hollandia. Mindkettő tengeri hatalom gyarmatokkal. Ez utóbbi létrehozza a világ első tőzsdéjét, életteret kér a tengertől, az előbbinek egy diktatúrára telik a 20. század közepéig, és arra, hogy Európa egyik legszegényebb államaként kerüljön be az Unióba.

Recseg-ropog az euró zóna, hallani mostanában. Sokan temetik a pénzt és az Uniót is. Pedig nem az egésszel van a baj, mondja egy neves közgazdász, hanem a részekkel. A görögökkel, akik évente leírtak valamit és benyújtottak elfogadásra, ami köszönő viszonyban sem volt a valósággal. Számokról volt szó, kemény gazdasági mutatókról. Nemrég láttam a televízióban, az újjáalakult görög kormány beiktatásán a miniszterek az ortodox püspök (pátriárka?) előtt tették le a miniszteri esküt. Feltehetően a korábbiak is, de azért szemrebbenés nélkül hazudtak Európának. Mert Isten dolga egy, a politika más. A csalást utólag intézni lehet az egyházzal: nem kevés pénzadomány, néhány ikon árán megváltható a bűn. A román nacionalizmus legnagyobb politikai fenegyereke és a közélet egyik legszennyesebb szájú szereplője egy juhászból lett frissen sült milliárdos ortodox templomok tucatját építtette és újíttatta fel saját vagyonából. Ha elég gazdag valaki, ezt is megengedheti egy bizánci örökségben. Mert vétkezni lehet, csak utólag rója a stallumot érte az ember.
Újabb három állam kerül elő az euró zónából, mint veszélyeztetett kategória: Olaszország, Portugália és Spanyolország. Némelykor Írországot is rebesgetik negyedikként. A hitet negligálni akaró államberendezkedés nem szívesen veszi tudomásul, nem is szokták emlegetni, de érdemes ránézni ezen országok vallási térképére is. Bizonyos dolgokra magyarázatot ad a mély.

A felelősség a hitből fakad. Nem csak akkor, amikor a templomban van az ember, hanem minden perce az életünknek Isten előtt állás. És minden cselekedet „istentisztelet”. Ez a protestáns etika. Nem tudja egyelőre temetni ezt az örökséget a szekuláris állam. Legalábbis itt Európában nem. Érdemes lenne újra felfedezni nemcsak az erkölcsöt, hanem a hitet is, ami ezt megszüli.

Jakab Bálint

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése