Petrőczi Évát a refdunantul blog olvasóinak nem kell bemutatni, hiszen a Pécsen született költőnő számos szállal kötődik a Dunántúli Református Egyházkerülethez, publicisztikáinak helyet adott a honlap közéleti blogja. Az Ünnepi Könyvhétre jelent meg legújabb verseskötete, A patak éneke a Kálvin Kiadónál.
A szerző szintén nemrég megjelent naplójegyzetében, az Áfonyahegyi jegyzetekben leírja, hogy verseit „általában legalább magzatkihordásnyi időkig” hurcolja magában. Ez az érlelés, ízlelgetés olyan tömörséget eredményez, amely minden fölösleges szót, minden ízléstelen pózt kiiktat a megszületett alkotásokból. Petrőczi Éva a verset szentéllyé teszi, ahol nincs helye a fecsegésnek, a léhaságnak, az olcsó megoldásoknak. Versei tömör filozofikusságuk miatt a haikukra emlékeztetnek.
A patak éneke című frissen megjelent gyűjtemény a 42. Zsoltár parafrázisát választotta címadójául. Méltán, hiszen a költemények közös nevezője a személyes hit, amely oly szemérmesen bújik meg minden gondolata mélyén, mint félénk szarvasok az erdő sötétjében. A címadó vers utolsó sorait Steinbach József püspök úr előszava is kiemeli, a metafora szépsége megragad az olvasóban:
„Uram, te tetted
hogy sötét
habjaim fölött
végre hajnalodik.”
A kötet tematikailag négy részre tagolódik, s a költő önarcképétől, az átlényegült, emlékeket hordozó tárgyakon keresztül átvezet egy mesélő térkép- és arcképcsarnokon, majd visszakanyarodik a család személyes intim közegéhez. A személyes életesemények, az önéletrajzi vonatkozású momentumok nagy szerepet kaptak a költőnő kötetében, a nő, az édesanya, a nagymama is megszólal itt, nem csak a szellem embere. Manapság, amikor a művésztől elvárt a testi-lelki sztriptíz, a kitárulkozás, nem is olyan egyszerű dolog úgy megnyilatkozni, hogy a személyesség címén valóban hű kép tükröződjön vissza egy természete szerint szemérmes alkotóról. A kötet első ciklusának versei időnként ezért szégyenlős bemutatkozások, humorral és öniróniával beszélnek arról, hogy igenis a művész, a költő egyszerre lehet tevékeny tudós, családanya, ízig-vérig nő, és közben alkotó, szellemi ember. Ezek a „gyáva sorocskák”- ahogy egyik fájóan ironikus vesében jellemzi műveit Petzrőczi Éva – vérbeli lírikus vallomások az élet szeretetéről, a siránkozásmentes emlékezésről, az értelemmel megöltött hétköznapokról.
A Vallomás, eperrel fejezetben a tárgyak átlényegülnek, megelevenednek, élettel telnek meg. Nem céltalan manírból válnak verssé, nem tárgyi költészet ez, ezek az emlékeket előhívó kellékek ugyanis egy megélt életről és nem csak végigfolyt, céltalanul végigpergett sorsról mesélnek. Mint ahogy az ismerős helyszínek, szellemi rokonná vált történelmi személyiségek is mind mesélni tudnak. A Kálvin-tértől elindulva, a szülőváros Pécsen keresztül, le Erdélyig, majd vissza, minden saját tájjá lényegül át. Amiképpen az Áfonyahegyi jegyzetekben a németországi Heidelberg ilyen szép, magyarított nevet kap a költőnőtől, hogy Áfonyahegy. Saját tájjá lényegül át az idegen országbeli város, ahogy sajáttá lesz az élmény hatására Lübeck, és más utazások helyszínei. Amikor a költőnő Petrőczi Kata Szidóniával, a szellemi anyával társalog, vagy amikor beleéli magát Csokonai Lillájának, vagy Apáczai Csere Jánosnak a helyébe, Petrőczi Éva nem a játék kedvéért tér vissza múlt korokhoz. Ilyenkor mutatja meg magát az elkötelezett tudós és pedagógus. A posztmodern a múltat úgy idézi meg, hogy a játék, és a szövegkreálás mindenhatósága válik fontossá, ezért olykor az igazság, a történelmi tény kolonc, amelyet hamar mellőz az író. Petrőczi Éva ezzel a néhány évtizede nagy divattá vált módszerrel szemben hiteles történelmi tényeket közvetít, mondhatnánk népszerűsít a líra nyelvén, mellőzve minden didaktikusságot. Humorral és bölcsességgel szól eközben a művészlétről, az Egy elhibázott este, avagy Lilla kései utószava című versben így vall erről:
„Sok-sok kanál poézis
egy-egy falat gyümölccsel:
elhibázott arány ez itt,
és minden költők
közös vétke,
kik azt hiszik,
a párjuk éhe
(aki korántsem égi lény!)
könnyen csitulhat ilyetén.”
A szerelem és a női lét örökös alapkérdései abban a bölcs fényben jelennek meg, amelyben benne van az élet és halál kettősének elfogadása. A Nemvalócska torokszorítóan szép, halk szavú vers egy elvetélt gyermekhez szól, a szerelmes versek pedig az évtizedeken át tartó szeretet, a hű odaadás ritka példái.
„Sietek, csúf utcákon, vénen –
vénen, de szépen,
mert a szerelem,
amely a fáradt léptet
suhanásba oldja,
mindig velem van,
napjaim koboldja,
vállamra vagy zsebembe ül.”
Kéz a kézben járnak a női vallomásokkal az Istenhez szóló fohászok, amelyek hittisztaságukkal magasan felülemelkednek korunk istenes versein. Nem a kétely, a nihil szólal itt meg, a bizonyosság olyan alap, amely átsüt minden versen. A novemberi halott-kultusz ellenében tanúskodik a Birs-mécses című nagyszerű költemény, amely a feltámadásba vetett szilárd hitet egy egyszerű, igazi petrőcziévás képpel jeleníti meg. Mélyen puritán, mélyen református helytállás ez.
„Mindszent előtt, most,
hiába kínálnak nekem
viaszkönnyet szenvelgő, zaklatott
mécseket;
válaszul gyümölcs-lángot gyújtok és
húsvéti zenét hallgatok.
Értük, immáron nem-halott
halottaimért,
s Azért, ki végül engem is
igazzá ostorozott:
kezemben birs-mécses lobog.”
Merthogy Petrőczi Éva tudósként, egyetemi tanárként nem csak a puritanizmus irodalmának legavatottabb ismerője, de költészete is leginkább a „puritán” jelzővel illethető, a szó pozitív értelmében. Megintcsak nem a divatirányzattá vált posztmodern szövegújraírásról és szövegátemelésekről van szó. Petrőczi Évánál a puritanizmus stílusadó, nemes tartás. Cikornyamentes intellektualitás, szentimentalizmust nélkülöző meleg érzelmek világa. Steinbach József előszava kiemeli a költőnő ihletettségét, a Szentlélek munkáját az alkotás során, nem mellesleg egy olyan bevezető ajánlást adva az olvasók kezébe, amelynek címe már önmagában véve egy műalkotás. „Tetőablakok – Kilátás a mindenségre”, az Április ének szavai így váltak a kötet iránytűjévé.
Petrőczi Évát nagyon nehéz elhelyezni a mai költészet térképén. Szellemi tartása, utánzásoktól, epigonizmustól messze álló stílusa egyedülálló a kortárs költészetben. Egyik kitűnő esszéírónk, Gyurácz Ferenc Szabadrablás. Szexuálkrizeológai jegyzetek című nagylélegzetű tanulmányában (Életünk, 2008/2) korunkról azt írta, hogy mindent áthat a pornografizálódás. Ez sajátosan jellemzi a kortárs irodalmat is, sok a testiség benne, s egyik fő célja az olvasók sokkolása. Petrőczi Éva versei ezzel szemben pontosan azt adják, amit az ember egy meleg nyári napon a patakparton gyönyörködve érez. A patak megnyugtat, felüdít, átmos. Éppen úgy, mint Petrőczi Éva versei A patak éneke című kötetben.
Jakab-Köves Gyopárka
Petrőczi Éva: A patak éneke. Válogatott és új versek. Kálvin Kiadó, Budapest, 2011.
A szerző szintén nemrég megjelent naplójegyzetében, az Áfonyahegyi jegyzetekben leírja, hogy verseit „általában legalább magzatkihordásnyi időkig” hurcolja magában. Ez az érlelés, ízlelgetés olyan tömörséget eredményez, amely minden fölösleges szót, minden ízléstelen pózt kiiktat a megszületett alkotásokból. Petrőczi Éva a verset szentéllyé teszi, ahol nincs helye a fecsegésnek, a léhaságnak, az olcsó megoldásoknak. Versei tömör filozofikusságuk miatt a haikukra emlékeztetnek.
A patak éneke című frissen megjelent gyűjtemény a 42. Zsoltár parafrázisát választotta címadójául. Méltán, hiszen a költemények közös nevezője a személyes hit, amely oly szemérmesen bújik meg minden gondolata mélyén, mint félénk szarvasok az erdő sötétjében. A címadó vers utolsó sorait Steinbach József püspök úr előszava is kiemeli, a metafora szépsége megragad az olvasóban:
„Uram, te tetted
hogy sötét
habjaim fölött
végre hajnalodik.”
A kötet tematikailag négy részre tagolódik, s a költő önarcképétől, az átlényegült, emlékeket hordozó tárgyakon keresztül átvezet egy mesélő térkép- és arcképcsarnokon, majd visszakanyarodik a család személyes intim közegéhez. A személyes életesemények, az önéletrajzi vonatkozású momentumok nagy szerepet kaptak a költőnő kötetében, a nő, az édesanya, a nagymama is megszólal itt, nem csak a szellem embere. Manapság, amikor a művésztől elvárt a testi-lelki sztriptíz, a kitárulkozás, nem is olyan egyszerű dolog úgy megnyilatkozni, hogy a személyesség címén valóban hű kép tükröződjön vissza egy természete szerint szemérmes alkotóról. A kötet első ciklusának versei időnként ezért szégyenlős bemutatkozások, humorral és öniróniával beszélnek arról, hogy igenis a művész, a költő egyszerre lehet tevékeny tudós, családanya, ízig-vérig nő, és közben alkotó, szellemi ember. Ezek a „gyáva sorocskák”- ahogy egyik fájóan ironikus vesében jellemzi műveit Petzrőczi Éva – vérbeli lírikus vallomások az élet szeretetéről, a siránkozásmentes emlékezésről, az értelemmel megöltött hétköznapokról.
A Vallomás, eperrel fejezetben a tárgyak átlényegülnek, megelevenednek, élettel telnek meg. Nem céltalan manírból válnak verssé, nem tárgyi költészet ez, ezek az emlékeket előhívó kellékek ugyanis egy megélt életről és nem csak végigfolyt, céltalanul végigpergett sorsról mesélnek. Mint ahogy az ismerős helyszínek, szellemi rokonná vált történelmi személyiségek is mind mesélni tudnak. A Kálvin-tértől elindulva, a szülőváros Pécsen keresztül, le Erdélyig, majd vissza, minden saját tájjá lényegül át. Amiképpen az Áfonyahegyi jegyzetekben a németországi Heidelberg ilyen szép, magyarított nevet kap a költőnőtől, hogy Áfonyahegy. Saját tájjá lényegül át az idegen országbeli város, ahogy sajáttá lesz az élmény hatására Lübeck, és más utazások helyszínei. Amikor a költőnő Petrőczi Kata Szidóniával, a szellemi anyával társalog, vagy amikor beleéli magát Csokonai Lillájának, vagy Apáczai Csere Jánosnak a helyébe, Petrőczi Éva nem a játék kedvéért tér vissza múlt korokhoz. Ilyenkor mutatja meg magát az elkötelezett tudós és pedagógus. A posztmodern a múltat úgy idézi meg, hogy a játék, és a szövegkreálás mindenhatósága válik fontossá, ezért olykor az igazság, a történelmi tény kolonc, amelyet hamar mellőz az író. Petrőczi Éva ezzel a néhány évtizede nagy divattá vált módszerrel szemben hiteles történelmi tényeket közvetít, mondhatnánk népszerűsít a líra nyelvén, mellőzve minden didaktikusságot. Humorral és bölcsességgel szól eközben a művészlétről, az Egy elhibázott este, avagy Lilla kései utószava című versben így vall erről:
„Sok-sok kanál poézis
egy-egy falat gyümölccsel:
elhibázott arány ez itt,
és minden költők
közös vétke,
kik azt hiszik,
a párjuk éhe
(aki korántsem égi lény!)
könnyen csitulhat ilyetén.”
A szerelem és a női lét örökös alapkérdései abban a bölcs fényben jelennek meg, amelyben benne van az élet és halál kettősének elfogadása. A Nemvalócska torokszorítóan szép, halk szavú vers egy elvetélt gyermekhez szól, a szerelmes versek pedig az évtizedeken át tartó szeretet, a hű odaadás ritka példái.
„Sietek, csúf utcákon, vénen –
vénen, de szépen,
mert a szerelem,
amely a fáradt léptet
suhanásba oldja,
mindig velem van,
napjaim koboldja,
vállamra vagy zsebembe ül.”
Kéz a kézben járnak a női vallomásokkal az Istenhez szóló fohászok, amelyek hittisztaságukkal magasan felülemelkednek korunk istenes versein. Nem a kétely, a nihil szólal itt meg, a bizonyosság olyan alap, amely átsüt minden versen. A novemberi halott-kultusz ellenében tanúskodik a Birs-mécses című nagyszerű költemény, amely a feltámadásba vetett szilárd hitet egy egyszerű, igazi petrőcziévás képpel jeleníti meg. Mélyen puritán, mélyen református helytállás ez.
„Mindszent előtt, most,
hiába kínálnak nekem
viaszkönnyet szenvelgő, zaklatott
mécseket;
válaszul gyümölcs-lángot gyújtok és
húsvéti zenét hallgatok.
Értük, immáron nem-halott
halottaimért,
s Azért, ki végül engem is
igazzá ostorozott:
kezemben birs-mécses lobog.”
Merthogy Petrőczi Éva tudósként, egyetemi tanárként nem csak a puritanizmus irodalmának legavatottabb ismerője, de költészete is leginkább a „puritán” jelzővel illethető, a szó pozitív értelmében. Megintcsak nem a divatirányzattá vált posztmodern szövegújraírásról és szövegátemelésekről van szó. Petrőczi Évánál a puritanizmus stílusadó, nemes tartás. Cikornyamentes intellektualitás, szentimentalizmust nélkülöző meleg érzelmek világa. Steinbach József előszava kiemeli a költőnő ihletettségét, a Szentlélek munkáját az alkotás során, nem mellesleg egy olyan bevezető ajánlást adva az olvasók kezébe, amelynek címe már önmagában véve egy műalkotás. „Tetőablakok – Kilátás a mindenségre”, az Április ének szavai így váltak a kötet iránytűjévé.
Petrőczi Évát nagyon nehéz elhelyezni a mai költészet térképén. Szellemi tartása, utánzásoktól, epigonizmustól messze álló stílusa egyedülálló a kortárs költészetben. Egyik kitűnő esszéírónk, Gyurácz Ferenc Szabadrablás. Szexuálkrizeológai jegyzetek című nagylélegzetű tanulmányában (Életünk, 2008/2) korunkról azt írta, hogy mindent áthat a pornografizálódás. Ez sajátosan jellemzi a kortárs irodalmat is, sok a testiség benne, s egyik fő célja az olvasók sokkolása. Petrőczi Éva versei ezzel szemben pontosan azt adják, amit az ember egy meleg nyári napon a patakparton gyönyörködve érez. A patak megnyugtat, felüdít, átmos. Éppen úgy, mint Petrőczi Éva versei A patak éneke című kötetben.
Jakab-Köves Gyopárka
Petrőczi Éva: A patak éneke. Válogatott és új versek. Kálvin Kiadó, Budapest, 2011.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése