Jakab-Köves Gyopárka
Bizony, volt idő, amikor a magyar szellemi élet zömét reformátusaink adták. Iskoláink éppúgy letéteményesei voltak ennek az értelmiségi boomnak, mint az a szellemi hozzáállás, amely magából a hagyományos kálvinizmusból eredt. Az ész és az ismeret, amely kézben jár a hittel. Nos, keserű az összehasonlítás a mával, hiszen nemhogy motorja nem vagyunk a mai kulturális, szellemi életnek, de semmilyen szinten nem mutatkozik meg jelenlétünk. Belőlem is hiányzik az a reformkortól, sőt a felvilágosodástól egész a kommunizmusig végighúzódó pátosz, amely még fennen hirdette, hogy a művelődés, a kultúra, az alkotás része kell legyen az egyház mindennapjainak.
Kultúrprotestantizmussá sekélyesedett a pátosz, ami már messze nem ugyanaz, mint amikor valóban kéz a kézben járt a hit és az alkotás, hit és világlátás, hit és tudományos gondolkodás. Egyszóval ma már másra van szükség. A MAGYAR FÚGA rovatcím alatt halk, és pátoszmentes kíséreltet teszek arra, hogy a hit és a szellem összefonódásában megszületett alkotásokról meséljek.
MAGYAR FÚGA. Bevallom, a sorozatcímet loptam. Nem szép dolog lopni, és ezúton is megkövetem boldogult Bertha Sándort, vagy mondhatnám Alexandre de Berta-t, Sándor bátyámat, aki ezt a műfaji megjelölést kitalálta. Megkövetem a kedves olvasókat is, mert én bizony nem árulom el egyelőre, ki is a fent nevezett úr, és mi köze neki a kultúrához, meg a Dunántúlhoz. Ő is sorra kerül. Elsőként egy kortárs magyar alkotó bemutatása következzék, aki egy akkor még jugoszláviai, ma horvátországi magyar településen született, Magyarországon tanult, ma pedig Újvidéken, Szerbiában dolgozik szerkesztőként. Nem mindennapi történet, de nem mindennapiak azok a történetek sem, amiket leír. Egy nagy kortárs íróról van szó, Kontra Ferencről.
Kontra Ferenc 1958-ban született a horvátországi Darázson. Ma az újvidéki Magyar Szó művészeti mellékletének szerkesztője. Legnagyobb sikerű regénye, a Drávaszögi keresztek 1988-ban jelent meg először, a kötetet további életrajzi ihletésű regények követték. A Gimnazisták a pécsi középiskolai éveket dolgozta fel, egyben a határon túliság stigmájáról, valamint a kádárizmusról ad őszinte és megdöbbentően tiszta képet. A Farkasok órája a legkatartikusabb mind közül, az apák nemzedékével vet számot a fenyegetettség, majd a háború közepette. A Wien a sínen túl látszatra megtöri az életrajzi fonalat. Ugyanakkor szereplői mintegy kivetítései egy belső világnak, amely az identitás és a halálhoz való viszony kérdései közt őrlődik. A Drávaszögi keresztek átdolgozott kiadása ez után jelent meg 2008-ban – végre, mondhatjuk, hiszen a magyarországi olvasók számára is elérhetővé vált egy életmű négy legfőbb alkotása.
„És még egyet mondok útravalónak, hogy megjegyezd: cipőd talpán a szülőfölded nem viheted el” mondja Szabó pék a Drávaszögi keresztekben. Amit nem sikerül a cipő talpán átmenteni, arra képes a szellem. Kontra Ferenc célja bevallottan ez volt: a szellemi örökség megmentése. Két nemzedék emlékezetét fogta össze, ahogy azt a Bevezetésben írja, egy autentikus drávaszögi miliő megteremtése révén, s ebben – tesszük hozzá - minden néprajzi modorosságot kerülve egy eszköze volt: a mítosszá vált emlékezet.
Ahhoz, hogy megértsük a Drávaszögi keresztek alapgondolatát, fel kell magunkban tenni a kérdést, vajon hogyan is lehet megragadni annak a szülőföldnek a képét, amely elpusztult, ha nem éppen végtelen sok veszteség elbeszélésével? A drávaszögi sors ilyen. Lírai sorokban foglalja össze ezt a szerző: „Errefelé talán mindenki ugyanarra emlékezik. Vörös bogyók gyúltak a temető elvadult bokrain, megégett emberek hamvadtak, hulltak egyre mélyebbre az elhagyott hantok alatt, lelkük világított ezernyi törpe lángban, gyertyák szakadékai között bukdácsoltak a fekete madarak, recsegve törtek ki a szőlőkarók a hegyen, kiszáradt kutak őrizték a távozók sikolyát, hóember vigyázta a tél első lépteit, a hegyre dérfátyol borult. Ott kísértettek, kiket az örvény egykor elkapott.”
A regény minden egyes története egy-egy veszteség elbeszélése, egyre több kereszt áll ebben a szellemi temetőben. A veszteségek többnyire értelmetlen halálok, de ugyanígy ide sorolhatjuk a személyes környezet elvesztésének különböző stációit. Az elbeszélő főhős fiú ilyen veszteségként éli meg a tanya elhagyását, majd a regény végén a háztól és a falutól való elszakadást. Nem a tárgyakhoz kötődnek az ide-oda sodródó emberek, hanem a közösséghez, az élőkhöz, ezért is oly torokszorító, hogy az édesanyának éppen a virágzáskor kell odahagynia féltve dédelgetett dáliáit.
Hű képet ad a könyv a falu életének körforgásairól. A kötet első két fejezete pörgő ritmussal mutatja be a paraszti munka meg nem szűnő láncolatát, érzékeltetve az örömöt, a munka és a betakarítás feletti mindig megújuló hálát, ami olyannyira megkülönbözteti a paraszti életet bármely más tevékenységtől. Éppen a vitalitás és megpihenés magától értetődő váltakozásának köszönhető, hogy ebben a körforgásban természetes tény a halál. A különböző szokások megjelenítésében, a gyász feldolgozására hivatott virrasztástól, a koporsó közös hordozásán át az óra megállításáig jól nyomon követhetjük a Drávaszögben is hagyományosan meglévő közösségi rítusokat, amelyek mind a veszteség elviselésében segítik a hátramaradottakat. S noha érezzük, valami kisiklott a Drávaszögben, aprócska jelek mutatják, hogy hibák csúsznak be a régi rendbe - egy órát nem állítanak le, az elhunytak majd mindig életük tavaszán dőlnek ki az élők közül, sőt azt olvashatjuk: „Így attól a néptől mintha elfordult volna a Megváltó, talán maga sem bírta tovább hallgatni a gyakori nyakszirtroppanást” -, a regény végül mégis az élni akarás példájával zárul. Az édesanya fejében már megjelenik kislányának rettenetes vége, látja őt eltorzulva meghalni, mindez azonban csupán rémkép. A megvalósulható iszonyat megidézése helyett ideje továbbindulni. Az öntudatlan tenniakarás kerekedik felül a nyavalygáson, és a halál rettegésén.
A Drávaszögi keresztek nem csak a személyes emlékezet regénye. A kollektív emlékezet bonyolult szövevénye ölt formát, begyűjtött megemlékezések, és a tudatban állandó változásban lévő személyes emlékezet áll össze szerves egésszé. „Amit nem én éltem át, az is velem esett meg”, írja Kontra Ferenc a kötet előszavában. A fájó veszteségek ellenére ugyanakkor a Drávaszögi keresztek alaphangja nem a száraz borzalomé, sem a nyomasztó vég-tudaté, s nem is a sírásé. A mindennapok öröme és a cselekvés gyógyító ereje azt az öntudatlan életkedvet sugározzák, ami az egészséges falusi közösségeket évszázadokon keresztül megtartotta. Kontra Ferenc szelíd szeretettel veszi lajstromba a régi Drávaszög életét, anélkül, hogy egy pillanatig is múzeumi merevségbe kényszerülne ez a világ, hiszen él, lélegzik, lüktet, és forog, forog az évszakok váltakozásában.
A regény legsúlyosabb kérdése a bűn és a közösségért való felelősség kapcsolatát vizsgálja. Szabadulhatunk-e a bűntől, amely a közeget, azt a környezetet, azokat az embereket érinti, amelyhez tartozunk? A szülőföldtől búcsúzó nagyanya mondja ki e meghatározó szavakat: „Bocsásd meg, Uram, hogy csendben megyünk el, mert a hallgatásunk több mint bűnrészesség.” Nem véletlenül az imádság a vaskeresztnél hangzik el, a temető felé, az útkereszteződésnél. A vaskereszt legendája szerint egy ezüstszárnyú madár csőrével kihúzta Krisztus lábából a vasszöget, s elrepült vele. „Akkor a Megváltó lábából friss vér fakadt, leszivárgott a földbe. Ebből sarjadt egy vadrózsabokor. Az a bokor még ma is ott zöldell. Az a vércsepp még most is táplálja. Sohasem szárad ki, mert az ezüstszárnyú madár a csőrében vizet hoz neki.” A Megváltó vére lemossa az emberek bűneit. Mindaddig, amíg ebből a földből gyökerezhetnek, az imádságok is megszületnek, mint az a vadrózsabokor. Vezeklés, bűntől való tisztulás azonban lehetetlenné válnak, ha nincs meg ez az élő, földből sarjadzó ima és hit. „A korhadt feszület mintha összezsugorodott volna, mintha örökre le akarta volna rázni magáról a Megváltó oktalan szenvedését, kiálltak a szögek a fából, nem jött a mondabéli madár, hogy a csőrével kitépje őket.” A rozsda a vaskereszten már előrevetíti a pusztulást, s valóban, új lakók igyekeznek a faluba, akik máshogy élnek, más ételeket esznek. Végül egy utolsó imát mond a nagyanya a vaskereszt alatt, a kiúttalanság szavait. „Mert mi már csak rossz felé indulhatunk”, s az apa kijózanító szavaira kifakadva így válaszol: „Csakhogy én nem tudok mások keresztje elé térdepelni.”
A Drávaszögi keresztek így tűz a kárpát-medencei tájba egy újabb keresztet, a szétszóratás, a kisebbségi lét keresztjét.
Bizony, volt idő, amikor a magyar szellemi élet zömét reformátusaink adták. Iskoláink éppúgy letéteményesei voltak ennek az értelmiségi boomnak, mint az a szellemi hozzáállás, amely magából a hagyományos kálvinizmusból eredt. Az ész és az ismeret, amely kézben jár a hittel. Nos, keserű az összehasonlítás a mával, hiszen nemhogy motorja nem vagyunk a mai kulturális, szellemi életnek, de semmilyen szinten nem mutatkozik meg jelenlétünk. Belőlem is hiányzik az a reformkortól, sőt a felvilágosodástól egész a kommunizmusig végighúzódó pátosz, amely még fennen hirdette, hogy a művelődés, a kultúra, az alkotás része kell legyen az egyház mindennapjainak.
Kultúrprotestantizmussá sekélyesedett a pátosz, ami már messze nem ugyanaz, mint amikor valóban kéz a kézben járt a hit és az alkotás, hit és világlátás, hit és tudományos gondolkodás. Egyszóval ma már másra van szükség. A MAGYAR FÚGA rovatcím alatt halk, és pátoszmentes kíséreltet teszek arra, hogy a hit és a szellem összefonódásában megszületett alkotásokról meséljek.
MAGYAR FÚGA. Bevallom, a sorozatcímet loptam. Nem szép dolog lopni, és ezúton is megkövetem boldogult Bertha Sándort, vagy mondhatnám Alexandre de Berta-t, Sándor bátyámat, aki ezt a műfaji megjelölést kitalálta. Megkövetem a kedves olvasókat is, mert én bizony nem árulom el egyelőre, ki is a fent nevezett úr, és mi köze neki a kultúrához, meg a Dunántúlhoz. Ő is sorra kerül. Elsőként egy kortárs magyar alkotó bemutatása következzék, aki egy akkor még jugoszláviai, ma horvátországi magyar településen született, Magyarországon tanult, ma pedig Újvidéken, Szerbiában dolgozik szerkesztőként. Nem mindennapi történet, de nem mindennapiak azok a történetek sem, amiket leír. Egy nagy kortárs íróról van szó, Kontra Ferencről.
Tájkép keresztekkel
Kontra Ferenc 1958-ban született a horvátországi Darázson. Ma az újvidéki Magyar Szó művészeti mellékletének szerkesztője. Legnagyobb sikerű regénye, a Drávaszögi keresztek 1988-ban jelent meg először, a kötetet további életrajzi ihletésű regények követték. A Gimnazisták a pécsi középiskolai éveket dolgozta fel, egyben a határon túliság stigmájáról, valamint a kádárizmusról ad őszinte és megdöbbentően tiszta képet. A Farkasok órája a legkatartikusabb mind közül, az apák nemzedékével vet számot a fenyegetettség, majd a háború közepette. A Wien a sínen túl látszatra megtöri az életrajzi fonalat. Ugyanakkor szereplői mintegy kivetítései egy belső világnak, amely az identitás és a halálhoz való viszony kérdései közt őrlődik. A Drávaszögi keresztek átdolgozott kiadása ez után jelent meg 2008-ban – végre, mondhatjuk, hiszen a magyarországi olvasók számára is elérhetővé vált egy életmű négy legfőbb alkotása.
„És még egyet mondok útravalónak, hogy megjegyezd: cipőd talpán a szülőfölded nem viheted el” mondja Szabó pék a Drávaszögi keresztekben. Amit nem sikerül a cipő talpán átmenteni, arra képes a szellem. Kontra Ferenc célja bevallottan ez volt: a szellemi örökség megmentése. Két nemzedék emlékezetét fogta össze, ahogy azt a Bevezetésben írja, egy autentikus drávaszögi miliő megteremtése révén, s ebben – tesszük hozzá - minden néprajzi modorosságot kerülve egy eszköze volt: a mítosszá vált emlékezet.
Ahhoz, hogy megértsük a Drávaszögi keresztek alapgondolatát, fel kell magunkban tenni a kérdést, vajon hogyan is lehet megragadni annak a szülőföldnek a képét, amely elpusztult, ha nem éppen végtelen sok veszteség elbeszélésével? A drávaszögi sors ilyen. Lírai sorokban foglalja össze ezt a szerző: „Errefelé talán mindenki ugyanarra emlékezik. Vörös bogyók gyúltak a temető elvadult bokrain, megégett emberek hamvadtak, hulltak egyre mélyebbre az elhagyott hantok alatt, lelkük világított ezernyi törpe lángban, gyertyák szakadékai között bukdácsoltak a fekete madarak, recsegve törtek ki a szőlőkarók a hegyen, kiszáradt kutak őrizték a távozók sikolyát, hóember vigyázta a tél első lépteit, a hegyre dérfátyol borult. Ott kísértettek, kiket az örvény egykor elkapott.”
A regény minden egyes története egy-egy veszteség elbeszélése, egyre több kereszt áll ebben a szellemi temetőben. A veszteségek többnyire értelmetlen halálok, de ugyanígy ide sorolhatjuk a személyes környezet elvesztésének különböző stációit. Az elbeszélő főhős fiú ilyen veszteségként éli meg a tanya elhagyását, majd a regény végén a háztól és a falutól való elszakadást. Nem a tárgyakhoz kötődnek az ide-oda sodródó emberek, hanem a közösséghez, az élőkhöz, ezért is oly torokszorító, hogy az édesanyának éppen a virágzáskor kell odahagynia féltve dédelgetett dáliáit.
Hű képet ad a könyv a falu életének körforgásairól. A kötet első két fejezete pörgő ritmussal mutatja be a paraszti munka meg nem szűnő láncolatát, érzékeltetve az örömöt, a munka és a betakarítás feletti mindig megújuló hálát, ami olyannyira megkülönbözteti a paraszti életet bármely más tevékenységtől. Éppen a vitalitás és megpihenés magától értetődő váltakozásának köszönhető, hogy ebben a körforgásban természetes tény a halál. A különböző szokások megjelenítésében, a gyász feldolgozására hivatott virrasztástól, a koporsó közös hordozásán át az óra megállításáig jól nyomon követhetjük a Drávaszögben is hagyományosan meglévő közösségi rítusokat, amelyek mind a veszteség elviselésében segítik a hátramaradottakat. S noha érezzük, valami kisiklott a Drávaszögben, aprócska jelek mutatják, hogy hibák csúsznak be a régi rendbe - egy órát nem állítanak le, az elhunytak majd mindig életük tavaszán dőlnek ki az élők közül, sőt azt olvashatjuk: „Így attól a néptől mintha elfordult volna a Megváltó, talán maga sem bírta tovább hallgatni a gyakori nyakszirtroppanást” -, a regény végül mégis az élni akarás példájával zárul. Az édesanya fejében már megjelenik kislányának rettenetes vége, látja őt eltorzulva meghalni, mindez azonban csupán rémkép. A megvalósulható iszonyat megidézése helyett ideje továbbindulni. Az öntudatlan tenniakarás kerekedik felül a nyavalygáson, és a halál rettegésén.
A Drávaszögi keresztek nem csak a személyes emlékezet regénye. A kollektív emlékezet bonyolult szövevénye ölt formát, begyűjtött megemlékezések, és a tudatban állandó változásban lévő személyes emlékezet áll össze szerves egésszé. „Amit nem én éltem át, az is velem esett meg”, írja Kontra Ferenc a kötet előszavában. A fájó veszteségek ellenére ugyanakkor a Drávaszögi keresztek alaphangja nem a száraz borzalomé, sem a nyomasztó vég-tudaté, s nem is a sírásé. A mindennapok öröme és a cselekvés gyógyító ereje azt az öntudatlan életkedvet sugározzák, ami az egészséges falusi közösségeket évszázadokon keresztül megtartotta. Kontra Ferenc szelíd szeretettel veszi lajstromba a régi Drávaszög életét, anélkül, hogy egy pillanatig is múzeumi merevségbe kényszerülne ez a világ, hiszen él, lélegzik, lüktet, és forog, forog az évszakok váltakozásában.
A regény legsúlyosabb kérdése a bűn és a közösségért való felelősség kapcsolatát vizsgálja. Szabadulhatunk-e a bűntől, amely a közeget, azt a környezetet, azokat az embereket érinti, amelyhez tartozunk? A szülőföldtől búcsúzó nagyanya mondja ki e meghatározó szavakat: „Bocsásd meg, Uram, hogy csendben megyünk el, mert a hallgatásunk több mint bűnrészesség.” Nem véletlenül az imádság a vaskeresztnél hangzik el, a temető felé, az útkereszteződésnél. A vaskereszt legendája szerint egy ezüstszárnyú madár csőrével kihúzta Krisztus lábából a vasszöget, s elrepült vele. „Akkor a Megváltó lábából friss vér fakadt, leszivárgott a földbe. Ebből sarjadt egy vadrózsabokor. Az a bokor még ma is ott zöldell. Az a vércsepp még most is táplálja. Sohasem szárad ki, mert az ezüstszárnyú madár a csőrében vizet hoz neki.” A Megváltó vére lemossa az emberek bűneit. Mindaddig, amíg ebből a földből gyökerezhetnek, az imádságok is megszületnek, mint az a vadrózsabokor. Vezeklés, bűntől való tisztulás azonban lehetetlenné válnak, ha nincs meg ez az élő, földből sarjadzó ima és hit. „A korhadt feszület mintha összezsugorodott volna, mintha örökre le akarta volna rázni magáról a Megváltó oktalan szenvedését, kiálltak a szögek a fából, nem jött a mondabéli madár, hogy a csőrével kitépje őket.” A rozsda a vaskereszten már előrevetíti a pusztulást, s valóban, új lakók igyekeznek a faluba, akik máshogy élnek, más ételeket esznek. Végül egy utolsó imát mond a nagyanya a vaskereszt alatt, a kiúttalanság szavait. „Mert mi már csak rossz felé indulhatunk”, s az apa kijózanító szavaira kifakadva így válaszol: „Csakhogy én nem tudok mások keresztje elé térdepelni.”
A Drávaszögi keresztek így tűz a kárpát-medencei tájba egy újabb keresztet, a szétszóratás, a kisebbségi lét keresztjét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése