Üzenet Japánból

Köntös László 

Nézem az egyik televíziós csatorna hírműsorát a Japánban történt földrengésről. Szörnyű és sokkoló képek arról, hogy miként tud viselkedni a mi emberi tudatunkban szilárdként elkönyvelt Föld: mozog. Sőt, nemcsak, hogy mozog, valósággal hullámzik. Olyanná válik, mint a tenger. És ami a legijesztőbb: a Föld közömbös, semmi részvét vagy figyelmesség nincs benne, s olyan helyeken is megmutatja önmagát, ahol az ember már figyelemre méltó tehetséggel felépítette a maga világát: lakóházakat, utakat, gyárakat. A „világ” az a mód, ahogyan az ember a Földön, a természetet átalakítva a maga életét megszervezi.

Fotó: www.couriermail.com.au

Aztán a műsorvezető hazai szakembereket is megszólaltat, kérdezve tőlük, hogy mit szólnak ehhez. A kérdező érzékelhetően úgy teszi fel a kérdést, hogy a szakember majd magyarázatot ad erre a rendkívüli eseményre. Aztán a képek után újabb sokk: nem, ez a japánok számára történelmi tragédiát okozó földmozgás egyáltalán nem rendkívüli – jön a válasz. Ez a Föld szempontjából normális. A kérdező szeme tágra nyílik, látszik, hogy nem tud mit kezdeni a válasszal. Látnivaló, hogy az ő tudatában ilyen szörnyű eseménynek az ember szempontjából ma nem lenne szabad megtörténnie.  Mintha csak számon kérően azt kérdezné, hogy a mai, modern tudomány miért nem ura a helyzetnek, s miként történhet meg az a botrány, hogy a földrengés nyilvánvalóvá teszi az ember tehetetlenségét.
Igen – ezt már én teszem hozzá – ez a tényleg sokkoló tragédia ismét és újra leleplezi az embert. Pontosabban nyilvánvalóvá teszi az ember mindenkori kiszolgáltatott helyét a Valóságban, s ekként, mint a Halál, kényszerű magába szállásra és önreflexióra hívja az emberiséget, a „modern világot”.

Fotó: www.thedailybeast.com

Mint mondottuk,  a „világ” nem más, mint az a mód, ahogyan az ember a természetet átalakítva a maga életét megszervezi. S az úgynevezett „fejlődésnek” az a lényege, hogy ember és természet kapcsolata mind közvetettebbé válik, minek következtében a modernitás azt a tévképzetet szüli, hogy az ember önálló, független, szabad, és hatalmában korlátlan. Ebben az emberközpontú világban már mindent az ember csinál, már minden csak produktum, újragyártható, ellenőrizhető és uralható. S láthatóan, a modern ember egészen zavarba esik, ha a Valóság hullámai túlcsapnak a művi világ jól szabályozott csatornáinak peremén.

Nos, akárhogyan is, az iszonyat Japánban újra és ismételten kijelöli az ember valóságos helyét a Valóságban, újra és ismét leleplezi a modernitás antropomorf, az emberi látóhatárra beszűkült gondolkodásmódját, újra és ismét nyilvánvalóvá teszi az önmagában vett emberi lét esendőségét, törékenységét és átmenetiségét. Újra és ismét leleplezi a modernitás által szándékosan eltakart Halál jelenlétét, és szembesít az ember mindenkori halandóságával, bármilyen modern technológiával bír is.
Szeretném elkerülni az ilyenkor közhelyszerű „miérteket”, meg a –sajnos – gyakran szimpla vagy szimplifikáló (keresztyén) válaszokat, amelyek sokszor igyekeznek közvetlen összefüggést teremteni tragédia és ember között. A miértek sokszor antropomorf  és egocentrikus kérdések, mintha bizony a Valóság teljességének az emberi észjárás és igény szerint kellene működnie. Mintha bizony a lámpa éppen azért váltana pirosra mert „ÉN” arra járok. Mintha bizony a „miért pont most”, meg a „miért pont ott”, meg a „miért pont velem/velük” kérdéseire mindig tudnánk a választ. Nem tudjuk. Én legalábbis óvakodnék attól, hogy a szerencsétlen japánoknak leckét adjak arról, hogy miért történt mindez velük. Megvallom, nekem sokszor úgy tűnik, hogy bennünk, keresztyénekben, pláne „professzionális” keresztyénekben (papokban),  megvan olykor a kísértés, meg sokszor el is várják tőlünk, hogy választ adjunk megválaszolhatatlan kérdésekre is.  De nem kell nekünk abban a kényszerképzetben élnünk, hogy mindenre választ kell tudni adni.  Vajon nem lehetséges-e, hogy kényszerválaszok helyett, beismerve totális tudatlanságunkat, Istenre utaltságunkat, a részvétel a másik szenvedésében az egyetlen valóságos válasz?  Nos, a válaszom a „miért pont…” kérdéseire, legyen a provokatív: „csak”.

Fotó: www.news.com.au

S ez a tudatosan hatásvadász „csak” – a félreértések elkerülése végett – nem a gyakori emberi közömbösség, részvétlenség, vagy hitetlenség vállrándító csak-ja, hanem sokkal inkább annak a beismerése és tudatosítása, hogy Isten Isten, az ember meg ember. A szembesülés a tragédiával, mint minden szembesülés a Halállal, kijelöli az önmagában vett (Isten nélküli) emberi lét helyét a Valóságban, és szinte kényszerítő erővel az emberi horizonton túlra irányítja tekintetünket: Isten elé állít. Másrészt a „világ” számára is nyilvánvalóvá teszi, hogy  a mindenkori emberi kapacitás és tudás, még a mai sem, bármennyire is látványos a fejlődése, nem kergetheti a modernitást abba az illúzióba, hogy már birtokában lenne a Valóság teljességének.

Ekként, a tragédia Japánban, ellentmondásosan, és az emberiség számára érthetetlen módon, de mégis csak reflexióra hív és túlmutat önmagán.  Vajon hol van az ember helye a Mindenségben? A keresztyének számára nyilvánvalóvá teszi Isten hatalmát, a „világ” számára pedig akár jelenthet egy önkorrekcióra való felhívást: talán itt lenne az ideje, hogy a modernitás újraértelmezze az ember helyét a Valóságban.