Köntös László
Egy alkotmány egy adott társadalomnak, mint közösségnek a kifejeződése. Más szavakkal, egy alkotmány arra az előzetes feltételezésre épül, hogy egy társadalom nem pusztán egymástól függetlenül élő individuumok számtani összessége, hanem azon egyének, akik egy történelmileg kialakult , valamilyen szempont szerint körülhatárolt földrajzi területen együtt élnek, valamiféle gazdasági, kulturális, érdek-és értékközösséget alkotnak.
Ugyanakkor nem kétséges, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz év nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy az immár demokratikus körülmények között élő magyar társadalomnak, mint közösségnek, mi a valóságos tartalma. A hivatalos ateizmus összeomlása után maradt szellemi-ideológiai teret nem töltötte ki valamiféle markáns, a többség által osztott közösségformáló világnézet.
Sőt, azt kell mondjuk, utoljára a mi történetünkben a kommunista diktatúra által kínált ateista materializmus volt az az ideológia, amely egységes szellemi alapozású társadalmat feltételezett.
A rendszerváltás után az egyházak által képviselt keresztyénség természetesen azt várta, hogy a keresztyének üldözése után a templomok újra megtelnek, az egyházak rátalálnak régi-új szerepükre, s a keresztyénség az új társadalom markáns identitás-meghatározó és jellegadó tényezőjévé válik.
Történelmi tapasztalataikra támaszkodva hihették is ezt. Hiszen az európai társadalmakban a keresztyénség nem úgy jelent meg, mint afféle járulékos vallási elem, hanem a keresztyénség maga lett a társadalomnak mint közösségnek a legfontosabb és sokáig egyetlen identitáshordozó médiuma. Ekként, a magyar keresztyén öntudatban a keresztyénség a közösségi szintű identitás legfőbb történeti megtestesítője, a szellemi alapozású társadalomnak mint értékközösségnek a fundamentuma.
Innen nézve teljesen érthető és jogos a keresztyénségnek a történelmi folytonosság megőrzésére, fenntartására és továbbvitelére való igénye, sőt az a meggyőződés, hogy csak ezen eszmei folytonosság fenntartásával képzelhető el közösségi szintű jövő. Ez a meggyőződés áll azon véleményformálók mögött, akik szükségesnek tartják a készülő alkotmány preambulumában az „Isten” szó használatát és a keresztyén alapozású magyar társadalom hangsúlyozását.
Nagy kérdés azonban, hogy ma hogyan és mennyiben fejezi és fejezheti ki a keresztyénségre utalás a mai magyar társadalomnak mint értékközösségnek az identitását.
A rendszerváltozás után húsz évvel már világosan látható, hogy a keresztyénség valóságos társadalmi helyzetében alapvető változások zajlottak le. Ez a folyamatot tartalmilag alapvetően két jelenség határozta meg. Az egyik az elegyháziatlanodás fokozódó terjedése, a másik az ideologikus sokszínűség egyre markánsabb megjelenése.
Nem kétséges, hogy az elmúlt húsz évben tovább folytatódott az egyháziasságnak mint áthagyományozott közösségi életformának a lassú erodálódása, s ezzel egyidejűleg az egyháziasságnak és keresztyénségnek a szétválása. Azt ugyanis valószínűleg nem lehet mondani, hogy az elegyháziatlanodással egyenes arányban nő az ateisták száma. A mai magyar társadalomra inkább az a jellemző, hogy megtestesít egyfajta, a tudatosság különböző szintjein képviselt kulturális keresztyénséget, amely nem áll ugyan perben az egyházzal, talán még alkalomadtán egyházias is, de ez az egyháziasság már messze nem identitás-meghatározó tényező. Más szavakkal a keresztyénség, mint keresztyénség ma már messze nem képvisel akkora társadalmi súlyt, mint amekkora a történelmi egyházak még azért megmaradt szereptudatából és tekintélyéből következne.
A másik új jelenség a világnézeti sokszínűség egyre erőteljesebb jelenléte, amely néha harcos egyház-ellenességgel, néha higgadtabb világnézeti semlegességgel tart igényt a társadalom arculatának formálására. Ezek a nem keresztyén alapozású társadalmi csoporttudatok azt az előfeltételezést hordozzák, hogy a keresztyén alapozású európai társadalmak eszmei folytonosságának immár vége. Nem csak abban az értelemben, hogy a keresztyénség immár nem lehet többé komoly, társadalmi szintű arculatformáló erő, hanem úgy is, hogy az egységes eszmei alapozású társadalom keresztyén ideája immár anakronisztikus.
Ebben az ideológiai küzdelemben mára már teljességgel nyilvánvaló egyfajta világnézeti orientációs válság, amely, bátran mondhatjuk, nem csak magyar, hanem európai jelenség.
Ebben a helyzetben kellene az új alkotmánynak egyfajta értékközösséget kifejeznie, mégpedig úgy, hogy az egyszerre fejezzen ki történeti identitást és meggyőződést, s ugyanakkor reflektálja a kulturális sokszínűség tényszerű jelenlétét.
A helyzetet az teszi bonyolulttá, szinte-szinte megoldhatatlanná, hogy Európa és benne Magyarország ma alig tudja definiálni történetének mai szakaszát abban az évezredes kultúrtörténeti folyamatban, amelynek részeként jelenét is éli. A világban ma lejátszódó folyamatok ugyanakkor meg-megsejtetik, hogy a ma történései nagy és átfogó, folytonosságot is képviselő történeti folyamok részei, még ha ennek Európa nem is mindig látszik a tudatában lenni.
Istenre és a keresztyén múltra utalás az új magyar alkotmányban ugyan már nem lehetne egy homogén keresztyén társadalom kifejeződése, de azt minden esetre nyilvánvalóvá tehetné, hogy a magyarság, mint Európa része, tudatában van annak, hogy nagy és átfogó kultúrtörténeti folyam része, még akkor is, ha a jelen sokszor úgy tűnik fel, mint a keresztyén múlt antitézise.
Egy alkotmány egy adott társadalomnak, mint közösségnek a kifejeződése. Más szavakkal, egy alkotmány arra az előzetes feltételezésre épül, hogy egy társadalom nem pusztán egymástól függetlenül élő individuumok számtani összessége, hanem azon egyének, akik egy történelmileg kialakult , valamilyen szempont szerint körülhatárolt földrajzi területen együtt élnek, valamiféle gazdasági, kulturális, érdek-és értékközösséget alkotnak.
Ugyanakkor nem kétséges, hogy a rendszerváltozás óta eltelt húsz év nem tudott választ adni arra a kérdésre, hogy az immár demokratikus körülmények között élő magyar társadalomnak, mint közösségnek, mi a valóságos tartalma. A hivatalos ateizmus összeomlása után maradt szellemi-ideológiai teret nem töltötte ki valamiféle markáns, a többség által osztott közösségformáló világnézet.
Sőt, azt kell mondjuk, utoljára a mi történetünkben a kommunista diktatúra által kínált ateista materializmus volt az az ideológia, amely egységes szellemi alapozású társadalmat feltételezett.
A rendszerváltás után az egyházak által képviselt keresztyénség természetesen azt várta, hogy a keresztyének üldözése után a templomok újra megtelnek, az egyházak rátalálnak régi-új szerepükre, s a keresztyénség az új társadalom markáns identitás-meghatározó és jellegadó tényezőjévé válik.
Történelmi tapasztalataikra támaszkodva hihették is ezt. Hiszen az európai társadalmakban a keresztyénség nem úgy jelent meg, mint afféle járulékos vallási elem, hanem a keresztyénség maga lett a társadalomnak mint közösségnek a legfontosabb és sokáig egyetlen identitáshordozó médiuma. Ekként, a magyar keresztyén öntudatban a keresztyénség a közösségi szintű identitás legfőbb történeti megtestesítője, a szellemi alapozású társadalomnak mint értékközösségnek a fundamentuma.
Innen nézve teljesen érthető és jogos a keresztyénségnek a történelmi folytonosság megőrzésére, fenntartására és továbbvitelére való igénye, sőt az a meggyőződés, hogy csak ezen eszmei folytonosság fenntartásával képzelhető el közösségi szintű jövő. Ez a meggyőződés áll azon véleményformálók mögött, akik szükségesnek tartják a készülő alkotmány preambulumában az „Isten” szó használatát és a keresztyén alapozású magyar társadalom hangsúlyozását.
Nagy kérdés azonban, hogy ma hogyan és mennyiben fejezi és fejezheti ki a keresztyénségre utalás a mai magyar társadalomnak mint értékközösségnek az identitását.
A rendszerváltozás után húsz évvel már világosan látható, hogy a keresztyénség valóságos társadalmi helyzetében alapvető változások zajlottak le. Ez a folyamatot tartalmilag alapvetően két jelenség határozta meg. Az egyik az elegyháziatlanodás fokozódó terjedése, a másik az ideologikus sokszínűség egyre markánsabb megjelenése.
Nem kétséges, hogy az elmúlt húsz évben tovább folytatódott az egyháziasságnak mint áthagyományozott közösségi életformának a lassú erodálódása, s ezzel egyidejűleg az egyháziasságnak és keresztyénségnek a szétválása. Azt ugyanis valószínűleg nem lehet mondani, hogy az elegyháziatlanodással egyenes arányban nő az ateisták száma. A mai magyar társadalomra inkább az a jellemző, hogy megtestesít egyfajta, a tudatosság különböző szintjein képviselt kulturális keresztyénséget, amely nem áll ugyan perben az egyházzal, talán még alkalomadtán egyházias is, de ez az egyháziasság már messze nem identitás-meghatározó tényező. Más szavakkal a keresztyénség, mint keresztyénség ma már messze nem képvisel akkora társadalmi súlyt, mint amekkora a történelmi egyházak még azért megmaradt szereptudatából és tekintélyéből következne.
A másik új jelenség a világnézeti sokszínűség egyre erőteljesebb jelenléte, amely néha harcos egyház-ellenességgel, néha higgadtabb világnézeti semlegességgel tart igényt a társadalom arculatának formálására. Ezek a nem keresztyén alapozású társadalmi csoporttudatok azt az előfeltételezést hordozzák, hogy a keresztyén alapozású európai társadalmak eszmei folytonosságának immár vége. Nem csak abban az értelemben, hogy a keresztyénség immár nem lehet többé komoly, társadalmi szintű arculatformáló erő, hanem úgy is, hogy az egységes eszmei alapozású társadalom keresztyén ideája immár anakronisztikus.
Ebben az ideológiai küzdelemben mára már teljességgel nyilvánvaló egyfajta világnézeti orientációs válság, amely, bátran mondhatjuk, nem csak magyar, hanem európai jelenség.
Ebben a helyzetben kellene az új alkotmánynak egyfajta értékközösséget kifejeznie, mégpedig úgy, hogy az egyszerre fejezzen ki történeti identitást és meggyőződést, s ugyanakkor reflektálja a kulturális sokszínűség tényszerű jelenlétét.
A helyzetet az teszi bonyolulttá, szinte-szinte megoldhatatlanná, hogy Európa és benne Magyarország ma alig tudja definiálni történetének mai szakaszát abban az évezredes kultúrtörténeti folyamatban, amelynek részeként jelenét is éli. A világban ma lejátszódó folyamatok ugyanakkor meg-megsejtetik, hogy a ma történései nagy és átfogó, folytonosságot is képviselő történeti folyamok részei, még ha ennek Európa nem is mindig látszik a tudatában lenni.
Istenre és a keresztyén múltra utalás az új magyar alkotmányban ugyan már nem lehetne egy homogén keresztyén társadalom kifejeződése, de azt minden esetre nyilvánvalóvá tehetné, hogy a magyarság, mint Európa része, tudatában van annak, hogy nagy és átfogó kultúrtörténeti folyam része, még akkor is, ha a jelen sokszor úgy tűnik fel, mint a keresztyén múlt antitézise.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése