Jakab-Köves Gyopárka
Kétszer elolvastam, mert azt hittem figyelmetlen voltam, és átfutottam rajta. Kétszer végigböngésztem a Kárpát-medencei imanap ez évi füzetét, a liturgikus részt, hogy meggyőződjek róla: aki 2010. december 5-én a füzet imádságait olvassa fel, nem fog imádkozni a magyar nemzet egységéért. Nem fog imádkozni a Kárpát-medence különböző államaiban élő magyarságért, nem fog imádkozni azért, hogy ez az országhatárokkal felszabdalt nemzet lélekben és szellemben egységes maradhasson, hogy a nehéz körülmények között élő testvéreink megmaradhassanak embernek és magyarnak, sem pedig azért, hogy a világ számos országában élő magyar magyarnak érezhesse magát a jövőben is.
A Kárpát-medencei imanap ötlete a 2004-es népszavazás tapasztalatai alapján született meg. Az elgondolás az volt, hogy még mindig nem tudunk egymásról eleget, s az egymástól távol eső tájak, földrajzi területek magyarsága nem eléggé informált a nemzetalkotó többi magyarról. Istenhez kell fohászkodnunk, ha egyszer meg akarjuk őrizni az egységet, az összetartást, az egymást összekötő szeretetet. Idén a Tiszántúli Egyházkerület Nőszövetsége állította össze azt az anyagot, amit fel lehet használni szerte a Kárpát-medencében az imanap alkalmával.
Nem szeretnék összeesküvést, káros elveket látni a mögött, hogy a könyörgések rendjén kimaradt az imádság nemzetünk összetartozásáért. A csak nagyítóval megtalálható imádság népünkért így hangzik: „Urunk légy áldott a népek világáért és közöttük népünkért, hazánkért. Légy áldott, hogy a földön akaratod szerint minden embernek lehet hazája és a hazájában otthona.” Persze, lehet és kell az emberiségért imádkozni. Bizonyára vannak emberek, akik gyermekeik kapcsán nem úgy fohászkodnak Urukhoz, Gondviselőjükhöz, hogy „vigyázz Pistikére, és vigyázz Mariskára”, hanem így szólnak: „légy áldott a világ gyermekeiért”. És ha beteg van egy családban, nem úgy fordulnak Istenükhöz, hogy „gyógyítsd meg, kérlek, a mamát”, hanem így szólnak, „légy gondod minden szenvedőre”. Mi is tudjuk, hogy vannak gondok, óriási problémák szerte a magyarság körében – asszimiláció, etnikai megkülönböztetés, szegénység, nyelvi akadályoztatás stb. stb. -, de nyílván nem szabad ezeket kihangsúlyoznunk, inkább soroljuk fel a vizek és tengerek ellen elkövetett bűntetteinket, a világ népei között uralkodó békétlenséget, vagy a világ tévhiteit. Igen ám, de ha mi nem imádkozunk Pistikéért, Mariskáért, a mamáért, ki fog imádkozni értük? Ha mi nem imádkozunk a megcsonkított országon kívül hét szomszédos országban szétszórt, és a világ minden tájára szerterepült magyarságért, akkor fog majd imádkozni érte a bantu néger, vagy a dél-amerikai indián?
És a másik: Amikor így szólunk: „Urunk, légy áldott …hazánkért”, vajon a Zsil-völgyi bányászfeleség melyikre fog gondolni? A szilágysági szülőfalura, a petrozsényi falanszterre, vagy a drága Nagy-Romániára? Mire gondol majd a horvátországi, eszéki asszony? A szétbombázott szülőfalura, a szétlőtt Eszékre, egy fölénnyel asszimiláló Horvátországra? Vagy adjanak hálát a még mindig arrogáns Magyarországért?
Nem szeretném fokozni, bár lehetne… A jóindulatot bizonnyal nem vitathatjuk el a füzet szerkesztőitől. Ugyanakkor fájdalmas az, hogy még mindig csak ennyire van tudatunkban a másik nyomorúsága. Az elnagyolt, és ezért tőlünk messzi és idegen problémák körében. Ami pedig messze van, az nem fáj. Vagy mégis?...
Fájdalmas,és szókimondó post...köszönöm,hogy Leírtad!
VálaszTörlés