Dolgozatomban a kálvini predestináció-tan értelmezésének alapszempontjai után két markáns értelmezési vonalat vázolok fel, mint a legjellemzőbbeket: A történelmi kálvinizmus és a barthi teológia predestináció értelmezését. A magyar református teológiában a „történelmi kálvinizmus” minden részletében csatlakozik a klasszikus reformátori hagyományokhoz. A XX. századi magyar református teológiatörténet jellegzetes irányzatáról van szó, amely a holland szigorú református egyház ihletésére a legteljesebb következetességgel azt a teológiát szolgálta, amely 400 éves múltra tekint vissza. A klasszikus helvét reformátori hitvallások szellemében, főként Kálvinra alapozva, építette ki teológiai rendszerét, ahhoz következetesen ragaszkodott. 1910-1940 között határozta meg a legmarkánsabban a magyar református teológiát. Az 1940-es évektől azonban hazánkban is egyre elterjedtebbek lettek és egyre nagyobb hatást gyakoroltak KARL BARTH svájci református teológus meglátásai, így 1940-től a magyar református teológiában is fokozatosan ez lesz az irányvonal. Hazánkban az egyik iskola képviselője SEBESTYÉN JENŐ, a másiké TÖRÖK ISTVÁN teológiai professzorok. Dolgozatomban e két értelmezés különbsége lesz az érdekes. Végezetül két igehirdetés-formában elhangzott predestináció-értelmezést említek meg, mintegy summázva és értékelve az elmondottakat.
A KÁLVIN PREDESTINÁCIÓ-TAN ÉRTELMEZÉSÉNEK ALAPSZEMPONTJAI
Kálvin a predestináció kapcsán nem spekulációval akar foglalkozni. Óva int attól, hogy a tant spekulatív szellemben tárgyaljuk, mert akkor az ember olyan útvesztőbe bonyolódik, amelyből nem talál kivezető utat. Nem is illő dolog, hogy amiket az Úr önmagában akart elrejteni, azt az ember büntetlenül kutassa, és kiforgassa azt a magasztos bölcsességet, amelyet Isten imádtatni és nem megértetni akart. Isten tanácsvégzése „nagy és mély szakadék”. A predestináció nem ragadható meg a saját gondolataink eszközeivel, „szőrszálhasogató okoskodással”. Kálvin szerint az Istenhez vezető út a teológia előtt el van zárva, ezért a teológia azt sem ragadhatja meg, amit Isten időnek előtte önmagában elhatározott.
Kálvin mégsem burkolózik hallgatásba. Isten, amennyire szükséges, feltárta előttünk az Ő tanácsát. „Akaratának titkát, amit velünk közlendőnek tartott, az Ő Igéjében jelentette ki”. A teológia nem vállalkozhat arra, hogy részben a kijelentés teológiája, részben pedig spekuláció legyen. Itt mindenben szigorúan az Ő Igéjéhez kell igazodni. „Az legyen tehát elsősorban a szemünk előtt, hogy az eleve elrendelést illetően más ismeretet keresni, mint ami Isten Igéjében van kifejtve, éppen olyan őrültség volna, mintha valaki ott akarna járni, ahol út nincsen, vagy a sötétben látni akarna”.
Ide vonatkozó legfontosabb Bibliai kijelentések: Kiválasztás: Mk 13,20; Csel 9,15; Rm 9,11; Elhívás: 2Thessz 1,11; Rm 8,28; Ef 1,11. Isten szuverenitása: Zsolt 115,3; Péld 16,4; Mt 20,15; Rm 9,17; Rm 19,21. Isten elvet: 1Móz 4,5; Rm 9,7; Gal 4,30; Rm 11,32. Isten még a rosszat is kezében tartja: 1Kir 22,23; Krón 18,32; Csel 2,23; Lk 2,34; Zsolt 39,10. Az embereket átadja bűneiknek: Rm 1,24; 2Thessz 2,11; Rm 9,7.
Az isteni kiválasztás ismeretét egyedül az Igében kell keresnünk. Kálvin itt az Ige helyett az evangélium szót is használja több helyen. Ez jelzi, hogy mit ért Ige alatt. A Szentírásban nemcsak Igékről, és ebből levezetett tanokról van szó, melyek közül egyik a predestináció, hanem az egyetlen, minket hatalmába ejtő Igéről, és az összes tanokban az egyetlen örömhírről, hogy Isten KRISZTUS által mivelünk kötötte meg a szövetségét, sőt Krisztus által minket a világ fundamentumának felvetése előtt kiválasztott. Ha a Bibliában ezt az üzenetet halljuk és ott Krisztussal találkozunk, akkor úgy ismerjük meg magunkat, mint az Ő kiválasztott gyülekezetének tagjait. Ha tehát Krisztusban vagyunk kiválasztva, akkor kiválasztottságunk bizonyosságát nem találhatjuk meg önmagunkban, viszont ha Krisztussal közösségünk van, az bizonyossága annak, hogy be vagyunk írva az élet könyvébe. Kálvin szerint „Krisztus a tükör, amelyre szemünket és tekintetünket vetnünk kell, ha kiválasztásunk ismeretére el akarunk jutni…, mivel Krisztus az Atya örök bölcsessége, változhatatlan igazsága és megmásíthatatlan tanácsa”. Ha Jézus Krisztus a Szentírás Igéjében megszólít minket, akkor már nem lehet többé azon tépelődnünk, vajon ki vagyunk-e választva, vagy pedig el vagyunk vetve? Ha Jézus Krisztus valóban hív minket, és mi halljuk Őt, ha Ővele a Szentlélek által a hitben egyesültünk, akkor egyértelmű a felőlünk hozott döntés, akkor minden spekulációnak és félelemnek vége. Jézus Krisztus nemcsak Isten Fia, aki ebben a minőségben egyedül adhat nekünk igaz felvilágosítást az Ő Atyjának akarata felől, hanem Ő igaz ember is, és az isteni és emberi természet egységében Ő a Közbenjáró, aki miérettünk ezen a földön járt és a halált is magára vette. Kálvin az örök isteni kiválasztás tanát a bibliai kijelentéshez, az abban megszólaló Igéhez, azaz Krisztushoz köti. A Krisztusban való üdvbizonyosság egyúttal a kiválasztás bizonyossága, és megfordítva, a kiválasztás bizonyossága Krisztusban lelhető fel.
Kálvin tiltakozik az ellen, hogy a kiválasztás gondolatát izoláltan tárgyaljuk. Az Institutio első kiadásában (1536) nincs külön fejezet a kiválasztásról. Ezt a kérdést az egyházról szóló tan keretében tárgyalja, az egyházat úgy határozva meg, mint a kiválasztottak közösségét. Az Institutio végleges kiadásában (1559) pedig az Üdvtannak egészen a végére kerül.
Kálvint a tapasztalatai indították arra, hogy a Szentírást ilyen szempontból is komolyan áttanulmányozva végiggondolja a kiválasztás kérdését. Isten Igéje hirdettetik, de nem egyforma az eredmény. Hogyan magyarázható az a szétválás, amely az emberek között végbemegy, midőn Isten kijelenti magát Igéjében. Vajon Krisztus annyira tehetetlen lenne, hogy nem tud minden ellenszegülőt megnyerni, vagy pedig arról van szó, hogy Isten titkos ítéletei előtt állunk, ha ezt tapasztaljuk. Ahogy önmagunkról tudjuk, hogy választottak vagyunk, ha az Evangéliumot hittel elfogadjuk, úgy az örömüzenet elutasítását is Isten akaratára kell visszavezetnünk. Az ember Isten előtt annyira elveszett, hogy a meghallott isteni üzenetre magamagától sem örvendező igent, sem dacos nemet nem mondhat. Isten dicsősége előtt minden emberi önállóság összeomlik. Ezért beszél Kálvin Isten eleve-elrendeléséről, amely kitűnik abból a tényből, hogy némelyek elfogadják az Evangéliumot, mások meg elvetik. Azok a szétválások tehát, amelyeket az Ige idéz elő az emberek között, végső isteni döntésekre mutatnak. A kiválasztás tana az evangéliumi kegyelemtan végső, szükségszerű összefoglalása, Isten dicsőségének magasztalása, amely igazi alázatossághoz juttat. Ez a tan ugyanis félreérthetetlenül szívünkbe vési, hogy üdvösségünk alapja minden tekintetben egyes-egyedül Istenben van és sehol másutt.
A TÖRTÉNELMI KÁLVINIZMUS A PREDESTINÁCIÓRÓL (SEBESTYÉN JENŐ)
ISTEN SZUVERENITÁSA
A történelmi kálvinizmus Isten szuverenitásából indul ki. Ez lesz a predestináció-értelmezés alapja is. Isten az örök dekrétumok Istene. Ő, aki örök bölcsesség, öntudatosság, szuverén akarat, nem ötletszerűen, vagy külső motívumok hatására cselekszik, hanem örök és tökéletes bölcsességű, tervszerűen átgondolt, szuverén végzések alapján, ami kizár minden véletlent, kényszert, meggondolatlanságot, szeszélyt és álláspont-változást. Az Efezus 1,11 szerint „mindent az Ő akaratának tanácsából cselekszik”. Isten végzése azt jelenti, hogy örök bölcsességénél fogva elvégezte és szuverén akaratánál fogva elhatározta, hogy mi fog történni mindennel ezen a világon. Dekrétuma nem választható el lényétől, amibe minden fel van véve, ami valaha létezett, létezik és létezni fog (jó és rossz, erény és bűn, előfeltételek és célok, emberi szabad akarat). Isten az örök dekrétumai szerint cselekszik. Ezért nem a vak véletlen uralkodik a világon, hanem az egész világ egy jóságos atya kezében van. Egy különbség van a dekrétumok között, hogy Isten csak a jót rendeli, a rosszat pedig csak megengedi és korlátozza, de szuverenitása szerint a rossz sincs hatalmán és akaratán kívül.
Tágabb értelemben predestinációnak nevezhetünk minden olyan emberi tapasztalatot, amely a teremtménynek az Istentől való abszolút függését hangsúlyozza, szemben az ember függetlenségét hangoztató pelagianizmussal.
Kálvin azonban a szűkebb értelemben vett predestinációs tant fogalmazta meg: „Eleve elrendelésnek pedig Isten azon örök elhatározását nevezzük, amellyel önmagában elvégezte azt, hogy akarata szerint mi történjék minden egyes emberrel. Isten ugyanis nem egyforma állapotra teremtett mindenkit, hanem némelyeket az örök életre, másokat pedig az örök kárhozatra rendelt már kezdettől fogva”. A predestináció Isten szuverenitásának elismerése a mindenség élete minden mozzanatában, úgy a földön, mint az örökkévalóságban. Kálvin szerint, a Bibliára alapozva Isten munkálja bennünk a hitet, a megtérést, az újjászületést, és az akarást is (Fil 2,13).
Mi akkor az ember szerepe? Sokan úgy próbálták megoldani a problémát, hogy az embernek is próbáltak az üdvösség megszerzésében szerepet juttatni: Isten türelmesen vár, és akkor üdvözíti az embert, ha ezt az ember akarja (Pelagius); vagy az üdvözülés csak úgy lehetséges, hogy azt az Isten is akarja, meg az ember is. A helyzetet nehezíti, hogy mindegyik nézet megtalálja a maga textusait a Bibliában.
HERMENEUTIKAI ALAPELVEK
Itt tehát hermeneutikai elveket kell tisztázni, a Biblia értelmezését illetően, hogy el ne tévedjünk. A Szentírás valóban kétféleképpen tanít erről. Megvannak benne a predestinációt hirdető igeversek, mint „locus classicusok”, de megtalálhatók benne azok a szakaszok is, amelyre Pelagiusék támaszkodnak, mintha minden az embertől függne. Példaként: A pogányok közül is csak azok hittek Pál beszédének, akik örök életre választattak (Csel 13,48), de egy másik helyen azt találjuk, hogy az ember az oka a maga hitetlenségének: „Térjetek meg, és teremjetek megtéréshez illő gyümölcsöket!” Ez a kettősség mindaddig feloldhatatlan, amíg nem a helyes hermeneutikai módszerrel olvassuk a Szentírást, azaz nem tanuljuk meg, hogy a Biblia organikusan értelmezhető. Ez azt jelenti, hogy a Bibliának megvan a maga sajátos szerkezete, miszerint az ember cselekedeteit kétféle síkon tárgyalja az Írás. Egyszer felmutatja mindennek a végső, metafizikai okát, Isten látószögéből szemléli az eseményeket; másszor azonban nem megy el egészen Istenig, hanem megáll a „causa secunda”-nál, a második oknál, vagyis az embernél, és az ember szempontjából nézi és értékeli a dolgokat. Az első a theocentrikus, metafizikai látásmód, a második az antropocentrikus, vagy etikai látásmód. Vannak olyan igehelyek, ahol a kettő egyesítve van előttünk: „Azt, aki Istennek elvégzett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván gonosz kezeitekkel, keresztfára feszítve megöltétek” (Csel 2,23). „Hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjék” (Csel 4,27-28). „Az Embernek Fia jóllehet elmegy, mint elvégeztetett, de jaj annak az embernek, aki által elárultatik.” (Lk 22,22). Az Efézusi levél első része a metafizikai síkon (Isten szempontjai), a második az etikai síkon (ember szempontjai) vezet végig. Ez a kettősség az egész Bibliában megtalálható.
A dogmák is eszerint osztályozhatók, vannak theocentrikus, és vannak antropocentrikus tanok. A predestináció tana az előbbihez tartozik, melyben Isten mélységei tárulnak fel. Isten akarata tehát kétféle formában jelentkezik számunkra egy titkos és egy kinyilatkoztatott formában (voluntas arcana et revelata): a titkos akarat Isten világtervének irányítása, a kinyilatkoztatott pedig a törvény és az evangélium. A titkos akarat lényegében rejtély marad, csak töredékeket látunk meg belőle időnként (predestináció), a kijelentett azonban tisztán látható, hiszen Isten eszerint rendezte be az életünket. Erre a legklasszikusabb bibliai ige az 5Móz 29,29: „A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi, a kinyilatkoztatott dolgok pedig a mieink, és a mi fiainké mindörökké”. Ez persze nem azt jelenti, hogy Isten akarata kétféle, mert az egy harmonikus abszolút akarat. De a mi véges, összefüggéseket csak részben látó értelmünk számára jelentkezik ez két, sokszor egymásnak ellentmondó akaratként.
A nem iskolázott teológus e két síkot mindig összekeveri, és ebből fakadnak a terméketlen viták: én metafizikai érvet hozok fel, miközben ő átugrik az etikaira, vagy fordítva.
A PREDESTINÁCIÓ FŐBB PROBLÉMÁI
A predestináció problémája számos más területet is érint, amelyek tisztázása elengedhetetlen lenne a predestinációval kapcsolatos tisztánlátás érdekében. Itt inkább csak felsoroljuk őket, kidolgozásukra nincs lehetőségünk.
Az első kérdés az, hogy az ember mennyire szabad az Istennel szemben? Van-e szabadsága és milyen? Ez a predestináció és a szabad akarat problémája. Ha azt felelnénk, hogy az ember az Istennel szemben abszolút szabad, akkor a predestináció nem probléma többé, mert nincs.
Ha azonban azt feleljük erre a kérdésre, hogy az ember mindenestül, egész lényével, életével, halálával és üdvözülésével Isten szuverenitása alá rendeltetett, akkor ez azt jelentené, hogy rabja lesz az ember az Istennek, egy gépalkatrész lesz az Isten kezében? Ez a predestináció és a fatalizmus problémája.
A predestináció és a bűn problémája is felmerül. Milyen viszonyban van Isten, és milyen viszonyban van az ember a bűnnel, mennyire felelős érte?
Végezetül mi lesz az imádsággal. Érdemes az embernek imádkozni, ha van predestináció. Ez a predestináció és az imádság problémája.
AZ ELVETTETÉS (REPROBÁCIÓ)
Kálvin is azt mondta az elvettetésről, hogy ez „decretum horribile”, szörnyű gondolat, és tovább nem is tudott menni ennél. Ma sem tudunk ennél többet.
A kerülőutak nem vezetnek eredményre: Isten csak kiválaszt, de nem vet el senkit; Isten mindenkit üdvözíteni akar, de nem vet el senkit. Ezeket az állításokat maga az élet cáfolja, mert azt mutatja, hogy az emberiség óriási része nem fogadja el a felajánlott kegyelmet. Kálvin is ebből a tapasztalatból indult ki, amikor szembe mert nézni az elvettetés tényével. E tapasztalatból kiindulva vagy azt valljuk, hogy Krisztus váltsághalála nem elég erős az emberiség számára, vagy azt valljuk, hogy Isten világterve szerint történik az, hogy csak a kiválasztottak jutnak el az üdvösségre. Kálvin ez utóbbit választotta.
Az azonban tagadhatatlan, hogy a kettős predestináció tana sok megoldatlan kérdést támaszt a lélekben. Az elvettetés gondolata nem is olyan „gazdag és sokoldalú” a Szentírásban, mint a kiválasztásé. Az elvettetés nem „vallási gondolat”, csak kíséri a kiválasztás gondolatát, mint árnyék a fényt, mint logikai következtetés, és mint az élet szomorú valósága, és így is misztérium. Maguk az elvetettek pedig a legkevésbé búsulnak azon, hogy elvetettek.
A predestináció igazi lényege a kiválasztás, mint életet és aktivitás nyújtó üzenet.
KÖZVETÍTŐ ÁLLÁSPONTOK
A predestináció élét megpróbálták enyhíteni a teológusok a századok folyamán.
1. Isten csak azokat predestinálja, akikről előre látta, hogy jót cselekszenek, és az üdvöt elfogadják.
2. Csak időbeli különbség van abban, hogy mindenki üdvösségre jusson, a jók előbb jutnak üdvösségre, a gonoszok később.
3. A halhatatlanság feltételes. Csak a jók lesznek halhatatlanok, a gonoszok lelke megsemmisül.
4. Örök életre és üdvösségre való kiválasztás helyett csak munkára és életfeladatra való kiválasztásról beszéltek.
A PREDESTINÁCIÓ ALAPVETŐ KÉRDÉSE
Az egész predestináció azon fordul meg, hogy arra a kérdésre hogyan felelünk, hogy Isten a nagyobb, vagy az ember. Van-e Istennek abszolút hatalma egész életünk és a túlvilág felett, vagy nincs. Ez a predestináció legbensőbb magva. A kiválasztás és elvettetés csak ebből következnek. Ha valaki az embert emeli fel, megrövidíti az Istent (pelagiánizmus). Ha valaki Isten szuverenitását vallja, teljesen Isten mindenhatósága alá helyezi az embert. A közvetítő álláspont a szabadságot és a determináltságot egyszerre hangsúlyozza. KÁLVIN szerint az isteni igazság mérhetetlenül nagyobb az emberinél. A predestináció abszolút és örökkévaló igazság, míg a szabadság relatív, mulandó, részleges féligazság.
A PREDESTINÁCIÓ JELENTŐSÉGE
SEBESTYÉN JENŐ említi, hogy a predestináció mennyire áthatja a mindenség életét. A kálvinizmus és a darwinizmus, minden nagy ellentétük ellenére, csodálatosan találkoznak ezen a területen. Kuyper szerint azonban az electiot nem szeretik az emberek, a szelekció gondolatáért pedig rajonganak.
A predestináció tanának óriási jelentősége van a keresztyén életre. A helyesen értelmezett predestináció nem fatalizmusra sarkall (ne csinálj semmit), és nem is arra, hogy megvessük az erkölcsi törvényt (úgyis mindegy mit teszek, ha üdvösségre rendeltettem, vagy kárhozatra), hanem arra, hogy a szuverén Isten dicsőségét szolgáljam, az Ő országa diadaláért harcoljak. Tehát a predestináció tana szakadatlan munkára, küzdelemre buzdít, hogy keressük és megértsük Isten akaratát és egyedül Őt szolgáljuk. Nem a mi érdemeinkért vagyunk hát kiválasztva, és nem is azért, hogy boldogok legyünk, hanem egyedül csak azért, hogy azt tegyük, amit Isten akar és parancsol. Ha az Ő dicsőségéért küzdünk, az már maga a boldogság. A predestináció tana a legmagasabb rendű életaktivitás és kitartás gondolata az egyházban, és a társadalomban, az egyéni és a családi életben, egyáltalán az élet minden területén.
A BARTHI TEOLÓGIA HATÁSA A PREDESTINÁCIÓ ÉRTELMEZÉSÉRE (TÖRÖK ISTVÁN)
KARL BARTH a predestinációról úgy beszél, mint Isten kegyelmi kiválasztásáról, vagyis Isten kiválasztása is csupán kegyelmének kifejeződése. Barth a predestináció-dogma „totális revízióját” végezte el. Ennek képviselője a magyar református teológiában TÖRÖK ISTVÁN professzor. Barth predestináció értelmezése krisztológiai koncepciójából fakad, vagyis Istennek nincs a Jézus Krisztus akaratától független akarata. A kezdet kezdetén nem Isten valamiféle független ős-dekrétuma áll, hanem Istennek Jézus Krisztusban adott konkrét kijelentése áll, amely egyszerre megvilágít mindent. Kezdetben maga Jézus Krisztus volt Istennél. Éppen ez a predestináció.
Jézus Krisztus alanya és tárgya Isten kiválasztásának. Jézus Krisztus egyszerre a kiválasztó Isten és a kiválasztott ember. Benne Isten önmagát választotta ki, de emberi formában. Ezért Jézus Krisztuson szemlélhető a predestináció mindkét oldala, nemcsak a kiválasztott, hanem az elvetett is. Jézus Krisztusban önmagát tette felelőssé az ember bűnéért, és az ember elvettetését is magára vette. Jézus Krisztus kiválasztásában az embert részesítette az elválasztásban, és magának tartotta fenn az elvettetést. Mivel Isten hagyta, hogy az elvettetés vele magával menjen végbe, az bennünket többé nem érint. Az egyetlen ember, aki valóban elvettetett, Isten saját Fia! Éppen ezért szünt meg az emberre nézve a kettős predestináció érvényessége.
Barth Károly így lesz a kegyelem szisztematikusává. Mindent a Jézus Krisztusban történt kiválasztásra összpontosít, sikerült megtörnie a kettős predestináció-tan hatalmi helyzetét és kialakítani a kegyelem rendszerét, mint Isten szándékát; Isten minden útját és tettét eleve a kegyelem határozza meg. Mindaz, amit Isten tesz, az kezdettől fogva kegyelem. Nincs semmi, ami ne kegyelem volna. Ez a gondolat olyan erős Barthnál, hogy azt szinte már az „eretnekség” határáig viszi. Miután az egyetlen Jézus Krisztus elvettetett, erre másnak már nincs lehetősége.
Barth nem tagadja, hogy a világban ott van a hitetlenség, mint ahogy azt sem, hogy van bűn és istentelenség. Ez azonban mit sem változtat Isten Jézus Krisztusban hozott ős- döntésén, hogy kegyelmes akar lenni és nem elutasító. Barth ezért nem tudja komolyan venni a hitetlenséget. Egy képpel érzékelteti mindezt. Ha egy király egy alattvalóját kitünteti valamely érdemrenddel, és az illető a kitüntetést nem veszi át, az azt jelenti-e, hogy nem kapta meg a királytól a kitüntetést?
Barth teológiájának univerzalisztikus jellege érvényesül. Bár ő maga tiltakozik ez ellen. Visszariad a gondolattól. Isten szabadságára hivatkozik, amely kegyelmét határtalanná teszi. Isten szabadsága tiltja meg a hit számára, hogy a Jézus Krisztusban kiválasztottak nyílt sokaságából a klasszikus predestináció-tan értelmében zárt sokaságot csináljunk; de zárt sokaság volna az is, ha minden ember szabadulásával számolnánk. Isten kegyelmének szabadsága megtilt bármiféle határ megvonását. Mi nem rendelkezünk Isten szabadsága felett, sem úgy, hogy határait összeszűkítjük, sem úgy, hogy kitágítjuk.
Ebből fakad az igehirdetés nyitott helyzete, amely újra meg újra hirdeti a hívőknek a megérdemelt elvettetésüket, a hitetleneknek a meg nem érdemelt kiválasztottságukat, mindkettőjüknek pedig azt az Egyetlent, aki által nem elvettetnek, hanem kiválasztattak.
Annyi bizonyos, hogy Barth jobban aggódik a kegyelem határainak beszűkítése, mint indokolatlan kitágítása miatt. Inkább vállalja az életet adó evangélium prédikálását, mint a halált hozó törvényét. A teológusoknak állandóan emlékezetében akarja tartani, hogy nincs joguk az Isten Jézus Krisztusban megjelent emberszeretete elé gátakat emelni, hanem kötelességük azt mindig egyre nagyobbnak láttatni, mint korábban tették. E téren éppen a „túl merész” a normális és egyedül lehetséges módszer.
Barth merész predestináció értelmezése heves kritikát váltott ki, ugyanakkor óriási hatása lett a protestáns teológiában, köztük Magyarországon is. Valóban, a predestináció egyetlen lehetséges értelmezése ez a krisztológikus értelmezés, amely feloldja a tan ellentmondásait, ugyanakkor a bibliai kijelentés talaján marad, melynek centruma ugyancsak Jézus Krisztus.
Barth tehát a kálvini tanítást Jézus Krisztusra koncentrálja, aki a kiválasztottságunk tükre. A golgotai kereszten szemlélhetjük igazán, mi az elvettetés, mert az ember Jézusra tekintve ismerhetjük meg a saját elvettetésünket, hiszen Ő érettünk és helyettünk járta meg azt. Az elvettetésről keresztyén módra csak Őreá nézve beszélhetünk. Az elvettetésről való minden más beszéd üres spekuláció és kárhozatos pogányság. Amikor pedig az elvettetésünket Krisztusban megismerjük, ugyancsak Őbenne kiválasztottságunk is nyilvánvalóvá válik, mert az elvettetésből Jézussal együtt minket is új életre hív az Isten. A predestináció tehát azt jelenti, hogy Isten kegyelmes hozzád, az elvetetthez. Ennek a krisztocentrikus magyarázatnak a predestináció helyett inkább az elekció (kiválasztás) elnevezést adhatnánk, amely inkább erre az evangéliumi aspektusra utal, szemben a predestináltság kettősségével.
BARTH szerint KÁLVIN a predestináció-tanban messzebb ment el a kelleténél, mert nemcsak Isten kiválasztó, illetve bűnben meghagyó munkájáról beszélt, hanem mintegy az eszkatológiai kifejletről: a kiválasztottakról és elvetettekről is. Az elvetettekről mindenesetre nagy szűkszavúsággal. Barth szerint a predestinációban nem az emberek ilyen, vagy amolyan állapotáról, nem a kiválasztottak, vagy az elvetettek csapatáról van szó, hanem az irgalmas és igazságos Istenről, aki Krisztusban megmutatkozik előttünk.
Így értelmezhető a predestináció hármas vonatkozása is: 1. A kiválasztás először is Krisztusra vonatkozó örök rendelés, akit még a világ alapjainak megvettetése előtt kiválasztott. Isten Krisztusban szabad kegyelméből odaszánta magát a bűnös embernek, magára vette és veszi az ember büntetését. 2. A kiválasztás másodsorban sem az egyénre vonatkozik, hanem a gyülekezetre. Isten Krisztus által a világ kezdetétől fogva annak végéig az egész emberi nemzetből egy gyülekezetet gyűjt egybe. 3. Isten kegyelmi kiválasztása csak harmadsorban vonatkozik ránk. Mi, mint egyes emberek, természetünk szerint az Isten által elvetett emberek vagyunk, nem Isten rendelése szerint, hanem mert ilyenekké váltunk saját választásunk alapján. Ebben az elvetett állapotunkban fogadhatjuk be az evangéliumot, és ettől kezdve nem vagyunk elvetett emberek, sőt Jézus Krisztusban Isten által üdvre választottak.
*
Zárszóként két neves református igehirdető predestinációról szóló prédikációjára hívom fel a figyelmet
RAVASZ LÁSZLÓ püspök négy igehirdetést tartott, „Az eleveelrendelésről” címmel: Ezek az igehirdetések a történelmi kálvinizmus alaposságát, bibliára alapozottságát, és logikus végiggondolását ugyanúgy megszólaltatják, mint a barthi, krisztológikus megoldást. 1. Kinek szól ez a tanítás. 2. Mi tanít az eleveelrendelés Istenről? 3. Mi tanít az eleveelrendelés az emberről? 4. A megoldott titok.
Jellemzőek azok a bibliai Igék, amelyek alapján elhangzottak ezek a prédikációk: János 15, 16; Róma 9,15-22; Efezus 1,3-6; Efezus 2,8-10; Efezus 3,8-12)
JOÓ SÁNDOR egy igehirdetésben foglalja össze a predestináció kérdését. Alapigéje egy klasszikus bibliai textus, a Róma 8,29-39.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése