2016. március 23., szerda

Nagyhét

„Én most a szádba adom igéimet!” (Jer 1,9)

Nagyhét van. A XXI. század európai kellékei közül nehéz elképzelni a kétezer évvel ezelőtti jeruzsálemi hangulatot: a megváltás terve megállíthatatlanul halad előre, de se a város, se a szűk tanítványi kör mit sem sejt abból, hogy Krisztus mire készül. 




Sem abból, hogy miért.

Nekik a jövő, nekünk a múlt van rejtve. Pedig ők is, mi is készen kaptuk a kijelentést. Ők évezredeken keresztül, mi kétezer éve. Nekik hol világosan, hol példázatokban és utalásszerűen adatott meg, hogy mi van készülőben. A mi esetünkben viszont szóról-szóra, világosan, nem szájba rágósan, hanem – mint mai Jeremiásoknak – szánkba adva, készen, fogyaszthatóan áll előttünk nagyhét minden pillanata és végső értelme.

Talán éppen ezért olyan nehéz ma megélni a nagyhetet. Mert a szemünkkel kétezer év messzeségét fürkésszük, de amit keresünk, már itt van a szánkban. Látni akarunk, amikor ízlelni kellene. Szemlélni szeretnénk, hogy értsünk, pedig rágni, fogyasztani, emészteni kellene, hogy éljünk.

Úgy húsz évvel ezelőtt a gyülekezeti hittantáborban, miután játékosan - mókázva átbeszéltünk egy bibliai történetet, imádkozás közben egy hatévesforma kislány így szólt: „Úr Isten! Ámen!”. Az egész mennyország az övé volt. Érezte. Belekóstolt és boldogan felkiáltott.

Olyan jó lenne most először nem gondolkodni, hanem érezni. Tapasztalni, kóstolni, emészteni és erősödni. Mert nem történt semmi az első nagyhéten addig, amíg a jelenlegin nem történik valami. De ha most ezen megtörténik a csoda, az első a világtörténelem fordulópontjává lesz.

Empirikus alapon. 

„Jézus, vígasságom! Esdekelve várom áldó szavadat!
A Te jelenléted megvidámít, éltet, bátor szívet ad.
Légy velem, ó mindenem! Nálad nélkül nem is élek:
Te vagy örök élet!”
(294. dics. 1.)




Iván Géza

Enying

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése