Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok...
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám...
Ilyen és ehhez hasonló versidézetek cikáznak bennem, de az én szívemhez mégis inkább Baksay gyönyörű vallomása áll a legközelebb. Hazaszeretet című prédikációjában az egykori dunamelléki püspök hazánk szeretetére nevel minket és arról beszél, hogy hazaszeretetünk kötelesség is, mindig tevékeny és mindig önzetlen kötelesség. Majd arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne legyünk hálátlanok őseink iránt, hanem becsüljük meg örökségünket, szeressük hazánkat! Végül az említett igehirdetés a következőképpen fejeződik be: „Ó Magyarország, ó én hazám... Szeretlek téged, mint gyermek szereti anyját, mert te vagy az én atyáimnak országa. Szeretlek a kenyérért, mellyel táplálsz, a világosságért, melyet nyújtasz, szeretlek gyermekkori emlékeimért. Szeretlek az én benned eltöltött éltemért, az én szolgálatodban töltött édes napjaimért. Szeretlek még a fájdalmakért is, amelynek színtere voltál, a könnyekért is, melyekkel földed öntözém, szeretlek a sírokért, melyeknek megszentelő hantjai alatt atyáim nyugosznak s én is kívánok nyugodni. Szeretlek múltadért, mely szomorú bár, de dicsőséges, szeretlek jövődért, mely borús bár, de hiszek benne! Szeretlek, mert a szeretetnek ezer kapcsai kötik szívemet a te halmaidhoz és rónaságaidhoz, a te folyóidhoz és erdeidhez, a te váraidhoz és falvaidhoz, a te kunyhóidhoz és templomaidhoz...”
Néhány éve egy nyugdíjas lelkipásztor barátunk mondta el szomorú tapasztalatát: református gimnáziumban helyettesített hittanórákon, ahol megkérdezte, mit jelen a diákoknak a magyarságuk, az, hogy magyarnak születtek. Egyik fiatal meglepő választ adott: „Na és ha németek lennénk?”
Számomra az első döntő és meghatározó élmény az volt a hazaszeretettel kapcsolatban, mikor 1996-ban a kunszentmiklósi gyülekezet tagjaként Erdélyben járhattam a Magyar Református Világtalálkozón. Ott szembesültem azzal a minket fogadó testvérek vendégszeretetét megtapasztalva, beszámolóikat hallgatva, hogy mit jelent szívvel-lélekkel magyarnak lenni, küzdelmes hétköznapokban is kitartani, magyarnak megmaradni. De később teológusként évfolyam kirándulásokon is hasonló élményekben volt részem, mikor például Kárpátalján jártunk. Nyilvánvalóan magasabb volt az életszínvonal az anyaországban, hazaérve az ember ilyenkor magába száll, hogy de sokszor vagyok elégedetlen, pedig hálásnak kellene lennem mindazért, amit kaptam. Ott is azt tapasztalhattuk meg, hogy magyar testvéreink nagy szeretettel és a kevesebből is bőséges vendéglátással fogadtak minket. Vagy akkor sem maradtam egyedül, mikor egy felvidéki évfolyam kirándulásunkon vakbélgyulladással a rozsnyói kórházba kerültem és ott kellett maradnom, mikor a többiek hazautaztak. Mindezekben pedig nemcsak a határon túli magyar testvéreink segítőkészségét, vendégszeretetét tapasztalhattuk meg mindenütt. Nekem azért is voltak életre szóló élmények ezek a találkozások, mert tanulhattam, láthattam, személyesen megtapasztalhattam az ottani magyarok életén keresztül, mit jelent igazán magyarnak lenni, akkor is, ha emiatt hátratételt szenved az ember, mit jelent szeretni a hazát, összetartani, mit jelent áldozatot hozni és a nehézségeket is vállalni magyarságunkért.
Baksay korábban említett, nemzeti ünnepen elmondott igehirdetése egy szép áldással fejeződik be:
„Ó édes szép hazám! áldjon meg téged az Örökkévaló! teljesítse az én szívem óhajtását teéretted. Az ő harmatja termékenyítsen, az ő napja melegítsen, az ő lehellete elevenítsen téged. Barátaid szeressenek, ellenségeid féljenek! Hegyeid harmatozzanak, völgyeid illatozzanak, rónáid kalász koszorúzza és nyájak sokasága mezőidet... Utcáidon az igazság és békesség egymást csókolva ölelgessék. Hadd legyek én boldog a te boldogságodat látva és midőn a halál lezárja szemeimet, e szemek elboruló világával ragyogjon össze a te boldogságodnak, a te nagyságodnak sugára, ó én hazám, ó Magyarok országa..." Baksay a Zsoltárok könyvének 126. fejezete alapján mondott prédikációjában valóban felséges szavakban tesz vallást égő, olthatatlan hazaszeretetéről. „Milyen nagy és nemes szív volt az, amelyből a hazaszeretetnek ez a szépséges himnusza fakadt." - írta ezzel kapcsolatban B. Papp István teológiai tanár.
Példaként áll előttünk az igehirdető hazaszeretete, és legyen ez a néhány gondolat most bátorítás mindannyiunk számára!
Hálás vagyok az élő Istennek, hogy magyar vagyok, itt születtem, itt élhetek, hogy az Ő kegyelméből kiválasztott, elhívott és hogy itt szolgálhatok az Ő dicsőségére.
Végül nemzeti ünnepünk küszöbén is emeljük tekintetünket Krisztusra, tekintsünk reménységgel előre, mennyei hazánkra!
Joó Sándor 1956 karácsonyán mondta el a következőket:
„Abban lásd meg hát Isten szeretetét, hogy kellesz az Istennek, - úgy, ahogy vagy, elesetten és csúnyán, használhatatlanul és piszkosan, érdemtelenül és méltatlanul, haragot érdemelve és ítélet alatt, mégis kellesz a hatalmas Istennek! Sok mindenkinek kellesz a földi életben, de csak addig, amíg élsz, amíg életerő van benned, amíg dolgozni tudsz. Ha tehetetlenné váltál, ha megbántottad a világot magad körül, ha megöregedtél: már nagyon kevés embernek kellesz. Ha pedig meghaltál: már senkinek sem kellesz! Sietnek eltakarítani az útból.
Nos, Istennek nagyobb és egyetemesebb az igénye fölötted, mint bárkinek: Néki akkor is kellesz, ha már mindenki elhagyott: mind életedben, mind halálodban! Sőt, azért kellesz Néki életedben, hogy egészen Övé lehess majd halálodban! Annyira kellesz, annyira szeret, hogy egyszülött Fiát adta inkább, csak el ne vessz a számára, bele ne pusztulj az Ő haragjába, ebben a kegyetlen, démoni, megítélt világban ki ne vesszen belőled az emberség, az erő, a jó, a lélek, - bele ne vessz a halálba, - hogy örök életed legyen!”
Polgár Tibor
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok...
Magyar vagyok. Legszebb ország hazám...
Ilyen és ehhez hasonló versidézetek cikáznak bennem, de az én szívemhez mégis inkább Baksay gyönyörű vallomása áll a legközelebb. Hazaszeretet című prédikációjában az egykori dunamelléki püspök hazánk szeretetére nevel minket és arról beszél, hogy hazaszeretetünk kötelesség is, mindig tevékeny és mindig önzetlen kötelesség. Majd arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne legyünk hálátlanok őseink iránt, hanem becsüljük meg örökségünket, szeressük hazánkat! Végül az említett igehirdetés a következőképpen fejeződik be: „Ó Magyarország, ó én hazám... Szeretlek téged, mint gyermek szereti anyját, mert te vagy az én atyáimnak országa. Szeretlek a kenyérért, mellyel táplálsz, a világosságért, melyet nyújtasz, szeretlek gyermekkori emlékeimért. Szeretlek az én benned eltöltött éltemért, az én szolgálatodban töltött édes napjaimért. Szeretlek még a fájdalmakért is, amelynek színtere voltál, a könnyekért is, melyekkel földed öntözém, szeretlek a sírokért, melyeknek megszentelő hantjai alatt atyáim nyugosznak s én is kívánok nyugodni. Szeretlek múltadért, mely szomorú bár, de dicsőséges, szeretlek jövődért, mely borús bár, de hiszek benne! Szeretlek, mert a szeretetnek ezer kapcsai kötik szívemet a te halmaidhoz és rónaságaidhoz, a te folyóidhoz és erdeidhez, a te váraidhoz és falvaidhoz, a te kunyhóidhoz és templomaidhoz...”
Néhány éve egy nyugdíjas lelkipásztor barátunk mondta el szomorú tapasztalatát: református gimnáziumban helyettesített hittanórákon, ahol megkérdezte, mit jelen a diákoknak a magyarságuk, az, hogy magyarnak születtek. Egyik fiatal meglepő választ adott: „Na és ha németek lennénk?”
Számomra az első döntő és meghatározó élmény az volt a hazaszeretettel kapcsolatban, mikor 1996-ban a kunszentmiklósi gyülekezet tagjaként Erdélyben járhattam a Magyar Református Világtalálkozón. Ott szembesültem azzal a minket fogadó testvérek vendégszeretetét megtapasztalva, beszámolóikat hallgatva, hogy mit jelent szívvel-lélekkel magyarnak lenni, küzdelmes hétköznapokban is kitartani, magyarnak megmaradni. De később teológusként évfolyam kirándulásokon is hasonló élményekben volt részem, mikor például Kárpátalján jártunk. Nyilvánvalóan magasabb volt az életszínvonal az anyaországban, hazaérve az ember ilyenkor magába száll, hogy de sokszor vagyok elégedetlen, pedig hálásnak kellene lennem mindazért, amit kaptam. Ott is azt tapasztalhattuk meg, hogy magyar testvéreink nagy szeretettel és a kevesebből is bőséges vendéglátással fogadtak minket. Vagy akkor sem maradtam egyedül, mikor egy felvidéki évfolyam kirándulásunkon vakbélgyulladással a rozsnyói kórházba kerültem és ott kellett maradnom, mikor a többiek hazautaztak. Mindezekben pedig nemcsak a határon túli magyar testvéreink segítőkészségét, vendégszeretetét tapasztalhattuk meg mindenütt. Nekem azért is voltak életre szóló élmények ezek a találkozások, mert tanulhattam, láthattam, személyesen megtapasztalhattam az ottani magyarok életén keresztül, mit jelent igazán magyarnak lenni, akkor is, ha emiatt hátratételt szenved az ember, mit jelent szeretni a hazát, összetartani, mit jelent áldozatot hozni és a nehézségeket is vállalni magyarságunkért.
Baksay korábban említett, nemzeti ünnepen elmondott igehirdetése egy szép áldással fejeződik be:
„Ó édes szép hazám! áldjon meg téged az Örökkévaló! teljesítse az én szívem óhajtását teéretted. Az ő harmatja termékenyítsen, az ő napja melegítsen, az ő lehellete elevenítsen téged. Barátaid szeressenek, ellenségeid féljenek! Hegyeid harmatozzanak, völgyeid illatozzanak, rónáid kalász koszorúzza és nyájak sokasága mezőidet... Utcáidon az igazság és békesség egymást csókolva ölelgessék. Hadd legyek én boldog a te boldogságodat látva és midőn a halál lezárja szemeimet, e szemek elboruló világával ragyogjon össze a te boldogságodnak, a te nagyságodnak sugára, ó én hazám, ó Magyarok országa..." Baksay a Zsoltárok könyvének 126. fejezete alapján mondott prédikációjában valóban felséges szavakban tesz vallást égő, olthatatlan hazaszeretetéről. „Milyen nagy és nemes szív volt az, amelyből a hazaszeretetnek ez a szépséges himnusza fakadt." - írta ezzel kapcsolatban B. Papp István teológiai tanár.
Példaként áll előttünk az igehirdető hazaszeretete, és legyen ez a néhány gondolat most bátorítás mindannyiunk számára!
Hálás vagyok az élő Istennek, hogy magyar vagyok, itt születtem, itt élhetek, hogy az Ő kegyelméből kiválasztott, elhívott és hogy itt szolgálhatok az Ő dicsőségére.
Végül nemzeti ünnepünk küszöbén is emeljük tekintetünket Krisztusra, tekintsünk reménységgel előre, mennyei hazánkra!
Joó Sándor 1956 karácsonyán mondta el a következőket:
„Abban lásd meg hát Isten szeretetét, hogy kellesz az Istennek, - úgy, ahogy vagy, elesetten és csúnyán, használhatatlanul és piszkosan, érdemtelenül és méltatlanul, haragot érdemelve és ítélet alatt, mégis kellesz a hatalmas Istennek! Sok mindenkinek kellesz a földi életben, de csak addig, amíg élsz, amíg életerő van benned, amíg dolgozni tudsz. Ha tehetetlenné váltál, ha megbántottad a világot magad körül, ha megöregedtél: már nagyon kevés embernek kellesz. Ha pedig meghaltál: már senkinek sem kellesz! Sietnek eltakarítani az útból.
Nos, Istennek nagyobb és egyetemesebb az igénye fölötted, mint bárkinek: Néki akkor is kellesz, ha már mindenki elhagyott: mind életedben, mind halálodban! Sőt, azért kellesz Néki életedben, hogy egészen Övé lehess majd halálodban! Annyira kellesz, annyira szeret, hogy egyszülött Fiát adta inkább, csak el ne vessz a számára, bele ne pusztulj az Ő haragjába, ebben a kegyetlen, démoni, megítélt világban ki ne vesszen belőled az emberség, az erő, a jó, a lélek, - bele ne vessz a halálba, - hogy örök életed legyen!”
Polgár Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése