Gondolatok a migrációról, a menekültekről - Egy 80. évében lévő nyugdíjas lelkipásztor lelkiismeret-vizsgálódása és gondolatai.
Szinte az egész országot, az egyházi köröket is, a magukat hívőknek valló embereket is lebénítja az egyre növekvő és végtelennek tűnő menekült áradat, amely nemcsak az országot, de egész Európát, sőt a világnak is számottevő részét elárasztja. Megrettent az ügy kezelhetetlensége.
Ha akarnánk és tudnánk segíteni, ennyi menekültnek hogyan lehet? Ha az áradatnak nem lesz belátható vége, akkor a feleslegünk nem lesz elegendő, ha meg többet adunk, akkor a magunk jólétét, esetleg az egzisztenciáját is veszélyeztetjük. Nem csak anyagiakról van szó. Kimondva, kimondatlanul féltjük (a többi európai nemzetekkel együtt) nemzeti kultúránkat, nyelvünket, keresztény vallásunkat és a fehér faj nagyarányú többségét a régióban. Hogy ez a gondolkozás helyes-e, most ne vitassuk. Történelmi tapasztalataink, neveltetésünk, a bennünket ért hatások ilyen irányba terelték gondolkozásunkat. Ez a gondolkozás önvédelemre, bezárkózásra, elszigetelődésre serkent bennünket. Keresztény élet-értelmezésünket is majd úgy csűrjük-csavarjuk, hogy igazoljuk magunkat. Ha valóban egy új, milliókat megmozgató népvándorlásról van szó, akkor kérdéses, hogy ez a bezárkózó-védekező ellenállás hatásos lesz-e? Számunkra még lényegesebb kérdés, hogy krisztusi lesz-e?
Egyikünknek sincs képessége vagy hatalma, hogy ezt a bonyolult problémát megoldja. Ez nem mentesít minket attól, hogy igyekezzünk, és Isten segítségével „az az indulat legyen bennünk, ami Krisztus Jézusban is megvolt." Elképzelhetetlen, hogy Urunk elzárkózna, elkerülné, félelemmel vagy közömbösen fogadná a menekülteket. Elképzelhetetlen, hogy ő ne osztaná meg magát velük, ne ölelné át őket, ne szeretné őket. Elképzelhetetlen, hogy ő megrettenne az olyan hírektől, hogy ezeket bizonyos körök pénzelik, hogy beépített terroristák, hogy járványokat hoznak, és hasonló rémhírek. Még akkor se, ha bizonyos százalékban ezeknek lenne valami alapjuk. Nem lehet száz-ezreket és milliókat pénzelni. Nem lehet családoknak kis gyermekekkel, sokszor az életüket kockáztatva, hónapokig országokon át vándorolni, ha nem lenne alapos egzisztenciális okuk, hogy erre vállalkozzanak. Elképzelhetetlen, hogy a jézusi „indulat", az ő szeretete, ne vállalná a kockázatokat is. Így az első reakciónk, a kiinduló pont az őszinte és nyílt segítőkészség, együttérzés, befogadás és szeretet. Nem látom, hogyan lehet ennél kevesebbel kezdeni Krisztus nevében.
Ejtsünk szót a bennünk lappangó egzisztenciális félelmekről nemzeti identitásunkat, nyelvünket, kultúránkat és vallásunkat illetően. Ezek fontos értékek, isteni ajándékok, de a felebaráti szeretetet nem fojthatják el. Itt szükséges magamról szólnom néhány bemutatkozó szót, hogy érthető legyen, milyen háttérből jövök. 1956-ban, november végén, 20 évesen én is átszöktem az osztrák határon. Menekült lettem. Ha rövid ideig is, de éltem osztrák, majd amerikai menekült táborokban. Ha akarom, politikai menekültnek érezhetem magam, hiszen láttak fegyverrel, bár hála Istennek, soha sem volt alkalmam elsütni. Másrészt, én is sokadmagammal, elsősorban a bezártságból, a kilátástalan és reménytelen helyzetből akartam szabadulni. Ezért nagyon is megértem az ún. gazdasági, vagy megélhetési-menekülteket. A magyar történelem, évszázadok óta a mai napig, sajnos árasztja magából a menekülteket. A török idők, a Rákóczi és a Kossuth emigráció első sorban politikai menekülteket küldött világgá. A 20. század fordulójának kivándorlóit, József Attila szavaival élve: „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk", ők szinte mind-mind gazdasági menekültek voltak. Majd jött a két világháború, köztük sok politikai menekült is, úgyszintén 1956, majd a gulyás kommunizmusból sok nyugatra látogató honfitársunk elfelejtett hazatérni. Jelenleg is, értékes fiatal emberek szép számmal mennek nyugatra a jobb lehetőségek reményében. Ők szerencsések, nekik van hova menniük. Nem szükséges egy az egyben azonosítani az évszázados magyar kivándorlást a mostani beözönlők motivációjával, de azért lehetnénk sokkal részlehajlóbbak a menekültek irányába. Nem könnyű menekültnek lenni. Az osztrákok, bár nagy megértéssel és segítőkészséggel fogadtak bennünket 1956-ban, azért azt tudták, ahol az utca szemetes lett, ott magyar menekültek jártak.
Az Egyesült Államokban 45 évet éltem. Szeretem és tisztelem Amerikát, hálás vagyok, bár nem hunyom be szememet a hibái elől sem. Így érzek Magyarország iránt is, a szüleim és családom felé is, a vallásom irányába is. 14 éve nyugdíjasként hazatelepedtem. Sokszor úgy érzem, hogy az Amerikában tapasztaltak szinte előjátékai voltak annak, ami itt következik most. Hogy ez jó lesz-e, vagy rossz, most nem vitatom, nem is tudom. Amerika a nyelvek, a fajok és a kultúrák hatalmas kohója, ahol nagy fájdalommal és nehéz küzdelemmel, vagy két évszázad alatt alakult ki egy elfogadható és remélhetően még fejlődő életforma. A történelem kereke egyre gyorsul. Európának és Magyarországnak nem lesz ennyi ideje. Ha igaz az, hogy a mostani menekült hullám mögött legalább 60 millió elkeseredett és reményt-vesztett ember áll készen - köztük sok gyermek - hogy kövesse őket, akkor itt minden idők legnagyobb migrációjának a kezdetén állunk.
Ekkora tömeg csak óriási véráldozattal állítható meg, talán még azzal se. Szinte egy apokaliptikus vízió rajzolódik itt ki. Két borzalmas világháború után (és mint jézusi tanítványok!) ezt nem vállalhatjuk.
Voltak már migrációk, népvándorlások Európa történetében. Általában idegen kultúrájú, nomád népek rohanták le a magasabb kultúrájú és már keresztény Európát. A hunok Róma falát döngették; a hatalmas Római Birodalom és a szépséges latin kultúrnyelv eltűnt. Kalandozó őseink lóháton, nyilazva és buzogánnyal törtek be; a keresztény kultúrájú Európa remegve imádkozott, „ments meg Uram minket a magyarok nyilaitól!" A mai bevándorlók sokkal barátságosabban és fegyvertelenül érkeznek. Néha az az érzésem, hogy ahogy a római birodalom kiélte és túlélte önmagát, bizonyos párhuzam vélhető a mai nyugati, fehér, keresztény kultúrával. Elképzelhető, hogy biológiailag is vérfrissítésre van szükségünk (hisz egyre kevesebb gyermek születik Európában), és kulturálisan, vallásilag is itt az ideje egy alapvető paradigma-váltásnak, amelyre önmagunk erejéből képtelenek vagyunk. Az Iszlámnak is szüksége van egy felvilágosodásra, modernizációra. Hisz a szélsőségeik most úgy viselkednek, mint mi tettük fél ezred évvel ezelőtt: boszorkányok, inkvizíció, vallásháborúk. Lehet, hogy a keresztény egyházak mai formájukban nem maradnak meg, de hitem szerint a krisztusi egyház, az ő üzenete, az önmagát adó szeretet egyháza örök. Isten képes megvédeni önmagát, még talán minket is felhasználhat erre. Ebben a globalizálódó és bevándorlók özönével elárasztott Európában nem lehet tudni, mi lesz a magyarság sorsa. Nálunk sokkal kisebb létszámú népek is léteznek, sőt virulnak. Isten kegyelméből éltünk eddig is. „Aki meg akarja menteni életét (például háborúzik), az elveszti, aki pedig elveszti életét énértem (önmagát adó krisztusi szeretettel él), az megtalálja." Talán jobb is, hogy nem vagyunk elég erősek, hogy a magunk erejéből akarjuk megoldani ezt a problémát. Urunk, segíts a tanítványaidnak maradnunk, és akkor „minden a javunkra szolgál."
Dr. Kálmán Szabolcs ny. ref. lp., Tata
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése