2015. január 20., kedd

Az ökumenikus imahétben rejlő lehetőségeink


A világ hangos a párizsi eseményektől, s a véleményalkotók szekértáborokba rendeződnek. Sokan a szólás szabadsága mellett érvelnek, mint fontos meghatározó tényezőt említve , hogy az emberi egymás mellett élés / együttélés elviselhető legyen. Cikkek sora jelent meg annak érdekében, hogy egyik, vagy másik szekértábor igazságáról meggyőzzenek bennünket, s csatlakozzunk hozzájuk, szaporítsuk létszámukat.

Közben a keresztyén világ ökumenikus imahetet tart, s a nagy zajban erről alig hallani. Itt sem egységes az emberek véleménye. „Megint ökumenikus imahét!”- újjongott az egyik , aki nagyon szereti ezeket az alkalmakat, s unott hangon mondta el ugyanezt a mondatot egy másik, aki csak a szervezés terhét látja benne, s hogy minden estéje foglalt lesz a héten, alig fog tudni TV-t nézni.
Én személy szerint nagyon örülök ennek az imaheti sorozatnak. Elérkeztünk az év azon pontjához ismét, amikor felekezeti hovatartozás nélkül együtt dicsérjük a mi Istenünket, adunk hálát jótéteményiért, köszönjük meg a gondviselést, s valljuk meg hitünket. Feltöltekezünk ezen a héten. S a teremtés körforgásában nemcsak a tél, tavasz, nyár és ősz váltogatják egymást, hanem minden januárban az imahetek. Amikor már elfáradnánk, kiüresedne belőlünk a meggyőződés, hogy mi a keresztyének nagy családjához tartozunk, akkor Isten elkészíti számunkra ezeknek az imádkozásoknak az estéit. Megteremti az emberi találkozások lehetőségét, hogy egymás hite által épüljünk. Keressük egymást, s közösen az Ő akaratát, csodálkozzunk rá arra, hogy különbözőségeink ellenére egyformán szeret bennünket, s megtanít arra, hogy együtt vagyunk az Ő Egyháza. A Krisztus testben mindenki fontos, mindenki számít, nincs nagy történelmi egyház és kicsi evangéliumi felekezet. Csak tagok vannak. S mindenkinek van feladata, rendezett a másokhoz való viszonya, nincs versengés közöttünk, mert Krisztus a fő..

Nagy szükségünk van erre ebben a felfordult világban. A családban épp arról beszélgettünk, hogy mennyire más lett a élet, s ma mintha semmi sem lenne szent. Egyik sógornőm jegyezte meg . csodálkoztok rajta? Gyerekkorunkban még annak is meghatározott rendje volt, hogy melyik a hétköznapi ruhánk, s mi az ünneplő. S aztán fordult a világ: a munkahelyünkre jártunk kosztümben, s vasárnap öltöttük fel a kényelmes otthoni öltözetet. Csoda, ha belül eltorzult lett sokak lelke, s a profán elfoglalta a szentnek a helyét? A közös istentiszteletek erre is ráirányítják a figyelmet: egyedül szent az Isten, s mi csak akkor lehetünk a szentek közössége, az Egyház, ha Ő megszentel bennünket. De ez nem egy felsőbbrendűségi érzés, nem gőggel tekintünk azokra, akik más liturgia szerint énekelnek, imádkoznak, hanem alázatra tanít : lássuk meg a másikban az Isten teremtményét, Krisztus másik követőjét. Állítsuk helyre az embernek emberhez való viszonyát.

Szeretném, ha kicsit hallhatóbb lenne a keresztyének szava. (Nem erőszakosabb!) Szólásszabadság van a világ számos országában, de a keresztyének hallgatnak. Nem emeltük fel közösen a szavunkat a keleten százával lemészárolt, keresztre feszített keresztyén áldozatok miatt. Európa csendes…..
Olyan jó lenne, ha felrázna minket az imahét ebből a csendből, fásultságból, hallgatásból. Vegyük komolyan brazil testvéreink témaválasztását : a samáriai asszony történetében Krisztus az élő vizet ajánlja. Aki az élő vízből iszik, örök életre buzgó víz forrásává lesz benne. A belső megtisztulásra van szükségünk, hogy felfakadhassanak azok a források, melyek keresztyénségünket fogják megmutatni: a szeretet, öröm, békességre való törekvés, jóakarat, egymás terhének hordozása, segítése. Ezek bedugultak, elfertőződtek : önzésünktől, befelé fordulásunktól, elkülönülésünk  vagy  mások lenézése miatt. 

Közös könyörgéseinkben segítségünkre van, hogy más felekezetűekkel együtt imádkozunk: nem megszokott módon, saját (talán gépies) liturgiánk szerint ünnepeljük az istentiszteletet, hanem a megszokotthoz képest más lelkipásztori hang, vagy ének jobban ráirányítja figyelmünket a lényegre. 
Ha e források újra felfakadnak bennünk, akkor nem hallgatjuk el keresztyénségünket, hanem bátran és hangosan vallást teszünk a mi Megváltónkról, Krisztusunkról.
Az ökumenikus alkalmak nem arról kell szóljanak, hogy egymást áttérítsük a saját felekezetünkbe, hanem közösen és együtt vallást tegyünk a mi Istenünk szeretetéről. Ha az élő víz forrásai elkezdenek bennünk dolgozni, buzogni, akkor megpezsdülnek gyülekezeteink, s élő egyházzá válunk. S Európa nem lesz csendes, mert az élettel teli keresztyénség hangja hallatszani fog, s még társadalmunkra is hatással lesz.


 P.Tóthné Szakács Zita lp., 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése