2014. július 8., kedd

Torony és Fa (látszatok és valóságok)

Volt egyszer egy kicsi erdélyi falu, hegyek ölelésében feküdt, Marosvásárhelytől kevéssel délkeletre. Különleges hely volt, mert évszázadokon át adott otthont különböző felekezetű és nemzetiségű embereknek – székelyek, románok, néhány cigány család; katolikusok, unitáriusok, ortodoxok és főleg szombatosok éltek együtt. Igazi különlegessége a békességben és elfogadásban rejlett, a sokszínű életben, ami benne termett. 

A román kommunista diktatúra azonban halálra ítélte. A helyére víztározót gondolt létesíteni, a közeli patakot felduzzasztva elárasztotta a keskeny völgyet, ahol Bözödújfalu elterült. Az embereknek költözni kellett, közeli város tömbházaiba vagy rokonokhoz, ki hova tudott. Volt, aki összetört szívvel ment, volt, aki öngyilkos lett, volt, aki külországokig menekült a pusztulás elől.
A következő évtizedek alatt az elöntött település még mutatta magát a víztükörből kimeredő templomtornyaival, de az unitárius nem bírta sokáig. A katolikus kőtemplom tornya állt legtovább. Nem templom volt többé, mementóvá lett, keserű emlékezési hellyé, sőt, turistalátványossággá. Jelképévé életpusztító ideológiáknak, letűnt múltnak. Sokáig állt még, de az idei esztendő júniusának utolsó vasárnapján, délután fél kettő és kettő között egyszer csak eldőlt és leomlott.
Volt egyszer egy kicsi meggyfa a kertünkben. A parókia bejáratától nem messze állt, nem nőtt magasra, a legkisebb volt az udvar meggyfái között, de mindig gazdagon termett, és könnyű volt leszüretelni. Leves, lekvár, befőtt, sütemény, sok finomság lett a gyümölcséből. Aztán egyszer csak elszáradt. Vagy elfagyott? Már nem tudom. Csak azt, hogy ágai lekopaszodtak és zörögtek, és nem volt többé élet benne. 
Nem volt szívünk kivágni, olyan kis formás volt, hát legallyaztuk, meghagyva néhány ágcsonkot. „Köcsögfa” lett belőle, csak nem cserép került rá, hanem muskátli, felakasztható műanyag tartókban. Aztán egészen megszoktuk így, mintha azt is elfelejtettük volna, hogy valaha gyümölcsöt termett. Szép volt a koranyáron kinyíló, tarka virágokkal, kedves színfolt a kertben. Aztán annak a napnak viharos éjszakáján, mikor sok száz kilométerre innen, keleten leomlott a templomtorony, hirtelen kidőlt a fa. Tövéből dőlt ki, mintha csak talpon állt volna, teljesen elkorhadt belül, nem is volt már gyökere.
Omlás-dőlés egyetlen napon. Torony és fa. Voltak élet-hordozók, gyökerezettek és megépítettek, aztán lettek halottan állók – megsiratottak, fényképezgetettek, díszítgetettek. S egy napon bevallották halott voltukat, és feladták élettelen magasodásukat. 
Bennem azóta van ott az érzés, a gondolat. Egyéni és közösségi életünkre kérdez rá ez a torony és ez a fa. A már halottan álló dolgainkra. Amik valaha éltek, gyümölcsöztek, közösséget teremtettek és védtek, céljuk volt, és biztos alapon, erős gyökereken álltak. De meghaltak. Kiüresedtek, alapot vagy célt-reményt vesztettek. Szeretetek és szerelmek, rokoni vagy baráti kapcsolatok, közösségek, gyülekezetek vagy azokon belüli csoportok, egyházi szívügyek, megmozdulások és szerveződések.
Mi az, ami valóban él, és mi az, ami már nem? S ami nem, arról fel tudjuk-e ismerni, be tudjuk-e vallani ezt? Talán sejtjük, tudjuk is, mi a valóság, mégsem merjük kimondani? Álljon még, akkor is, ha már nem az, ami volt. Ki lehet díszíteni, meg lehet emlékezni, még panaszolva siratgatni is, magunknak is mutogatva, hogy volt, s ezért nem lehet, hogy ne legyen.
De azt hiszem, ez az emberi erőlködésünk hiábavalóság. Mert egy nyári vasárnap csendes délutánján vagy egy viharos éjszakán el fog dőlni, össze fog omlani – talán fájdalmasan hirtelen. Én örülök, hogy láttam még Bözödújfalu templomtornyát a vízben, bevallom, meg is sirattam mindazt, amiről mesélt. Örülök, hogy évekig volt egy meggyfám a kertben, ami már csak muskátlit termett. De egy hete azért csendesen intem magam: memento mori, és hogy legyünk őszinték, legalább önmagunkhoz. Amik már halottan állnak az életünkben, előbb-utóbb végleg leomlanak.

Az életnek egyetlen olyan távlata és dimenziója van, amelyben az épület és gyökérzet örökre szól, és valóban örök életet hordoz: „Mivel tehát már elfogadtátok a Krisztus Jézust, az Urat, éljetek is Őbenne. Gyökerezzetek meg, és épüljetek fel Őbenne…” (Kol 2,6-7)

Némethné Sz. Tóth Ildikó

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése