A Reformációra emlékezvén, ma hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy mi is volt annak az igazi alapkérdése. Az alapkérdés nem az volt, hogy miképpen lehetne az egyházat úgymond „megjobbítani”, „megreformálni”,hanem az, hogy az egyház miképpen felel meg Istentől kapott hivatásának. A Reformáció az egyház egyház voltára kérdezett rá. S ha arra a megállapításra jutottak az Ige vezetése alapján, hogy nem mindenben felel meg, márpedig arra jutottak, akkor az természetesen olybá tűnt sokak szemében, mintha a reformátorok valamiféle egyházi ellenzéki mozgalmat indítottak volna, sőt egyenes "új" egyházat akartak volna létrehozni. Holott erről nyilvánvalóan szó sem volt. A Reformációt egyedül az Ige mérlegén megálló igazság érdekelte, s ha képviselői úgy találták, hogy a korabeli egyházi gyakorlat ezen a mérlegen nem áll meg, akkor rettenthetetlen bátorsággal ki is mondták azt.
A Reformácó korára is az történt az egyházzal, amely azóta is mindig kísértés, hogy saját voltaképpeni lényegéről megfeledkezik, s immár nem az Igében adott igazság kérdése foglalkoztatja, hanem el van foglalva önmagával mint intézménnyel. Pedig ma sincs más kérdés, csak ez: hogyan üdvözülhetek? Ha nem a Krisztusban nyert váltság áll az egyház szolgálatának középpontjában, ha a központi mondanivaló elhalványul, akkor szükségszerűen fölnagyítódnak az intézményi jellegben idei-óráig nyert, koronként változó másodlagos szerepek, s akkor lesz az egyház vallásszolgáltató intézmény, erkölcsképző szerv, a kulturális misszió bástyája, értékek közvetítője. Nem mintha ezek a másodlagos társadalmi szerepek nem lennének fontosak. Ám mégis, az alapvető kérdés nem ez, hanem az, hogy mitől egyház az egyház? Minden ebből következik, és nem fordítva.
Ha a másodlagos szerepek problematikája fölnagyítódik az alapkérdéshez képest, akkor válik igazán fontossá az az álkérdés, hogy miként menthetnénk meg egyházunkat? A kérdés alapvetően rossz: mintha mi akarnánk az Úristennek besegíteni, neki programot adni, mintha az Isten azért adta volna az egyházat nekünk, hogy "tartsuk meg", "mentsük meg", "menedzseljük", mintha a látható egyház „sikeressé” fejlesztése lenne a cél. Holott a cél tanítvánnyá válás s ennek következménye az egyház létrejötte. Az egyház ilyen értelemben nem cél, hanem eszköz, nem ok, hanem következmény. Nem az egyház hozza létre az Igét, hanem az Ige az egyházat. Nem az egyház alapozza meg az Ige igazságát, hanem az Ige igazsága igazolhatja az egyházat. Ez az egyház legitimitásának egyetlen forrása. Ebből természetesen következhet társadalmi szerep, de fordítva sohasem.
Ezért a kérdésünk ma sem lehet más, mint a Reformációban. Nem az a kérdés, hogy mi lesz az egyházzal, hanem az, hogy miként állhatok meg Isten előtt. Nem az a kérdés, hogy lesznek-e új egyháztagok, merthogy „nem lesz, aki eltartsa az egyházat”. Nem az a kérdés, hogy az egyház visszaszerezheti-e "régi dicsőségét", hanem az, hogy az, hogy az egyház egyház-e? Nem az egyháznak van szüksége emberekre, hanem az embereknek van szüksége az Ige igazságára. S ha a Reformáció alapkérdését, mi, mai utódok fel merjük tenni, s az Ige alapján ugyanarra a válaszra jutunk, amit református eleink tanítottak, akkor vagyunk reformátusok. És ekkor, de csak ekkor természetesen mérlegre tehető a kérdés, akár kritikus önvizsgálattal is, hogy vajon egyházunk, s benne te és én, miként állunk meg e mérlegen.
Mit jelent számomra a Reformáció? Folytonos szembesülést az Ige igazságával, s ennek következtében folytonos önkritikus részvételt a saját történetünkben. A Reformáció a mi történetünk. De nem a történetünket ünnepeljük, hanem azt, hogy a Reformációban számunkra megnyíló igazság egyáltalán a történetünkké lehetett. A Reformáció számomra attitűd, és nem doktrína. Különben könnyen úgy járhatunk, hogy a Reformáció lelkiségét meghazudtolva egy történelmi eseményből mozdulatlan ikont csinálunk.
Köntös László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése