1.
Zarándokhelyemmé vált a Latin Negyedben a Deux Magots kávézó. Ülök minden idők egyik legnagyobb filozófusa, Jean-Paul Sartre asztalánál, és arra gondolok: aligha dolgozhatott másvalaki ennyire kétségbeesetten, ilyen mérhetetlen daccal és kimeríthetetlennek tűnő bölcselői erővel az Isten-eszme ellen, mint ő maga. Ülök ennél az asztalnál és arra gondolok: Sartre előtt is ott állt, magasztos mivoltában Párizs egyik legősibb temploma, a „Saint Germain des Pres.” Vajon – merül fel bennem elemi erővel a kérdés -, vajon Isten házával kellett-e szembenéznie Sartre-nak, ahhoz hogy képes legyen ilyen végleten tagadni Istent? Ennek a templomnak kellett magasztosulnia előtte, hogy képes legyen papírra vetni „a szabadságra ítélt ember” és a „hiábavaló passió” metaforáit A lét és a semmi-ben? Kevés könyvvel állok annyira perben, mint ezzel, de emberfeletti teljesítményként értékelem, tisztelem! Ahogyan Sartre ezekre a kövekre tekintett, Isten házának köveire, ahogyan puszta tekintetével porlasztotta volna őket, meg ahogyan bontotta, szedte szét, rombolta, zúzta, roncsolta őket gondolataival, azzal a szellemi vértezettséggel, azzal a stiláris eleganciával és vehemenciával fölépített egy másikat, a végső kétségbeesés „templomát”, az önnön lázadásába vetett krédó „templomát” – és ez az önemésztő, romboló (ön)építés, ez a már-már tündöklő szkepszis – ez az advent előtti várakozás drámaian feszült állapota…
2.
Amikor ezeket a sorokat írom, akkor eszmélek rá: napra pontosan két éve történt… Robog velünk a rohammentő, át Európán, Párizs felé. A rohammentőben, mellettem, az én tündéri Fiam, András, aki Karácsony este született és még nincs 12 éves… Békésen alszik, arca gyönyörű, simogatom a kezét, azt megszokta az évek során, ilyenkor nyugodt. Ekkor békés az ő álma. Nézem Európa fényeit, amint beszűrődnek ebbe a magyar rohammentőbe, nézem Fiamat, és arra gondolok: ez a pár négyzetméter egy teljes világ, ebben van az Élet a maga teljességében, fényeivel, árnyaival, lélegzetvételeivel, csöndjeivel, szavaival, a „megváltottság” állapotával. Viszem őt, mert az én Fiam nem pusztulhat el, mint zsenge ág, nem hullhat el, mint vadonélő zerge, nem múlhat el, mint egzisztencialista gondolatfutam, az ő léte nem „hiábavaló passió”, az ő létében van az én létem is. Meg kell mentemen Fiam életét, mert lemondtak róla… túl sokan mondtak le róla…„Fekete karácsony”- hallottam valakitől, és ezt hallotta írótársam is. Most nem az ő hangjára figyelek, és nem hiszek Fiam „hiábavaló passiójában”… Én azoknak hiszek, orvosoknak, és nem eleve hitetlenkedő laikusoknak, akik komoly, kötetnyi szakvélemény alapján biztatnak. A Jóisten és a párizsi orvosok kezébe teszem az Ő életét, és ezzel ő, az én Fiam „megvált engem”… Beszüremkedik, tapogatózva jár-kel a fény az éjszakában robogó rohamkocsiban, nézem Fiam elhalványuló, majd ismét felragyogó arcát - és ez már az advent nyitánya bennem…
3.
Ülök Sartre kávézójában, és megpróbálom őt cáfolni: a modern ember létparadoxona ugyanott gyökerezik, ahol az archaikus ember létparadoxona. A civilizáció, az írott történelmünk előtti ún. primitív, „archaikus” ember és a modern kor embere között semmilyen különbség nincs abban a vonatkozásban, hogy egyik is, másik is csak egész világként (azaz: végtelenként) és itt jön a létparadoxon: világegészből való kivetettségként (azaz: végesként) képes felfogni önmagát, értelmezni saját létét.
A várakozás a Megváltó születésére ebből a paradoxonból is él…
4.
Megtörtént az életmentő műtét, Fiam még pihen, arcán most is valami transzcendentális nyugalom, hosszú, szőke göndör hajával olyan, akár a freskókra a legnagyobb természetességgel és nonsalansszal , mondhatnám kedves pimaszsággal odasimuló angyal. Éjfél előtt lépek ki a párizsi kórházból, úgy ismerem már ezt a várost, mint Budapestet. Mintha ebben az utcában laknék, hazavárnak a fények, az útszéli fák. Fiam meggyógyul!!! - üvölteném szerte az örömtől – megyek a párizsi világos éjben – és ez már az advent eufóriája bennem…
5.
Az épületkomplexum kilencedik emeletén tágas, nagy térbe lépünk, derűs itt minden, világosak, színesek, rajzosak a falak, a bútorok, vidám a hangulat, kellemes a zsivaj, üdék a csivitelések… Csillogó szemmel motorozgató kisgyermekek, bújócskázó, nevetgélő kisfiúk, kislányok, rajzlapok fölé hajoló emberpalánták világa ez. Csak a fejük kopasz ezeknek az élénk tekintetű kicsinyeknek! Csak a szüleik tekintetében fészkel a riadalom, amikor ezeket a kopasz fejecskéket simogatják, és amikor mosolyognak, erőltetetten. Villejuif. Rákkutató Intézet – itt vagyunk. Fiam kezét szorítom, ő a műtét utáni állapotban hordágyon fekszik, bizakodva néz rám égkék tekintetével. Valami profán gondolat fogalmazódik meg bennem, feljegyzem egy cetlire: „És nem tudom eldönteni / most száll-e le ide, a kilencedikre / vagy most landol innen / a kilencedikről / az Úristen”. Leírom, és csak annyit tudok:
ez nem lehet az én adventem megszűnése…
6.
A modern ember hitparadoxona létparadoxonából ered. Korunk emberének hitparadoxona abban áll, hogy miközben úgy véli, archaikus képzeteit, amelyekben az „ősidők istenei uralkodnak” (ahogy Jung fogalmaz), immár tudatosította, és el is fordult tőlük, azaz nem hisz már különféle istenségekben, babonákban, démonokban, boszorkányokban, varázslókban, jósokban, kuruzslókban, a kereszténység Isten-képzetéhez mégis a már megtagadottnak, túlhaladottnak vélt archaikus tudatával fordul. Azzal az ősi tudattal, amely mégsem fogadhatja, nem fogadja el saját létezésének végességét a Végtelennel szemben. Ülök a legnagyobb istenfélő ateista, Jean-Paul Sartre asztalánál, a fentieket fogalmazom meg vele szemben, miközben Fiamra gondolok, az ő nem hiábavaló passiójára, és ami szólongat belülről, az már adventem legrejtettebb tere…
7.
Fiam sebe gyógyul, békésen alszom el a kis párizsi szobában, mégis rémálomra ébredek: állok egy ház előtt, ami kísértetiesen emlékeztet közös otthonunkra… bent beteg Fiam, kopaszon immár… szeretném vigyázni lépteit, lába ne törjön, ne töredezetten zerge lába, szeretném átölelni, simogatni az arcát, a kezét, beszélgetni szeretnék vele. Szólni hozzá és szólni mindegyik gyermekemhez. De nem lehet, mert hiába próbálom, nem nyílik ki nekem a kapu…már nem nyílik ki… létem kezd „hiábavaló passióra” emlékeztetni…Izzadtan ébredek a rémálomból, fények csorognak arcomra, és úgy érzem,
e rémálom képeit csak a betlehemi csillag fénye oszlathatja el…
Balázs Tibor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése