Egyházashetyén, a Berzsenyi-napon többedmagunkkal üldögéltünk Ambrus Lajos dunántúli házának alacsony, apróablakos első szobájában. A férfiak bort ízlelgettek, köztük két környékbeli szőlősgazda, s az idősebb közülük azt találta mondani az írónak: „Most már te is egészen olyan lettél, mint mi.” Meghökkent mosollyal adott igazat Ambrus Lajos, de bennünk azonnal megfogalmazódott, hogy a szőlő-, a bor-, a kemenesaljai táj szeretetén túl mekkora teremtő erő, és mekkora enciklopédikus tudás teszi mindig is mássá, nagyobbá az írót.
Pedig akkor még nem is olvastam az Eldorádót, azt a regényt, ami a nyolcvanas években született, de csak 1988-ban jelenhetett meg, s amely elhallgatva, antikváriumokban is hozzáférhetetlenül nyugodott több mint húsz évet. Tavaly nyáron újra megjelent, immár méltó formában, s azonnal megrendítette az eddig oly biztosként hangoztatott irodalmi „kánon” erődítményét. Itt van egy regény, amely húsz év múltán is felborzolja a kritikusi kedélyeket, modern technikai megoldásokkal él, eszméletlen nyelvi teremtésben tobzódik, s ma is éppannyira üt, mint a rendszerváltás előtt. Pedig Ambrus Lajos nem volt a honi kánongyártók kegyeltje, most mégis felfedezik, és meghajolnak előtte.
Az Eldorádó története az áthallások bravúrja: szálanként felfejtve ismerjük meg egy család tragédiáját az 1849-es szabadságharc közben és a megtorlás alatt, illetve 1862-ben, a Bach-korszak rendőrhatalmi állapotai között. A régiséget sugalló stilizált nyelv mögül kivigyorog a 20. századi magyar történelem: a revolutio, amely fájdalmaiban 1956-ot idézi, az egyetemisták tiltott szervezkedéseiben, az őket megfigyelés és állandó regulázások alatt tartó egyetemi vezetőségben pedig a kádárizmus eszközeire ismerhetünk rá. Sallangmentesen, minden hamis pátosz nélkül meséli el Ambrus Lajos a Gyulay család történetét, az anya, a túlbuzgó, lelkes honleány meggyalázásának, és őrületbe kergetésének, valamint az apa, a széchenyiánus elveket valló, de a haza nagyjában alapjaiban megcsalatkozó Gyulay Domokos tragédiáját, aki teátrálisan egy ágyúval vet véget életének. A nagyapa a régi rendszer híveként, aulikus császárságkövetőként unokáját teljes történelmi tudathasadásra ítéli, de az, egyetemistaként maga fejti fel a múlt szövedékét.
Ambrus Lajos játszik a többidejűséggel, éppenúgy, mint a nyelvvel, de nem könnyed pajkossággal. Megdolgoztatja olvasóit, azzal a radikalizmussal, ami az egyetemista Gyulay Kázmérban is ott él. Az Eldorádóval létrehozott egy nyelvet, egy stílust, amely korhűnek tűnik, amely azonban soha nem volt, nem létezett, s így a nyelv maga is részévé vált a fikciónak. Ugyanakkor hiba lenne nem észrevenni, hogy ez a nyelvteremtés nem öncélú bűvészkedés, komoly szerepe van abban, hogy az olvasó eljusson a morális igazságok felismeréséig.
Ez utóbbi ugyan manapság nem túl divatos fogalom. Morális igazság? Ma, amikor az értékek és értéktelenségek folyamatos átrendezése, átértékelése, nivellálása, relativizálása folyik? Kimondani igazságokat? Pedig éppen ez teszi az Eldorádót naggyá. A történelmi igazság, s az egyéni tragédiák jól körülhatolhatóan jelennek meg, elsősorban a gyermek Gyulay Kázmér elbeszéléseiben. Ő az, aki tiszta hangon szólaltatja meg élményeit, s aki hazugságtól mentesen beszéli el a családi tragédia előzményeit, s bár nem lehet ott magánál a tragédiánál, az ő szemén keresztül látjuk a kifordult világ megdöbbenését. Azzal a csöndes méltósággal ismerjük meg az édesapa halálát, és az édesanya meggyalázásnak történetét, ahogy a fiú apja temetésén megállt. „Gyulay Kázmér nem sírt, nem sikoltozott, nem esett forró nyavalyába, gyermeki lélekkel és összetörten állt a hirteleni csöndben; utálta, kik efféle vadságokban vislatnak és gyönyörködnek.” A humor, a gúny, a fanyar hangvétel nem tudja elrejteni tekintetünket az iszony képeitől, s a megrendültség önkéntelenül átveszi helyét, hogy aztán az egyetemi életképek besúgókkal, izgága diákokkal, belügyérekkel, és ex offo, azaz hivatalból trottel dékánnal újra és újra a kaján gúny hangján szólaljanak meg.
A Gartent, a kertet, Ambrus Lajos későbbi esszéinek fő színterét, sőt főszereplőjét megbecstelenítette, bemocskolta, megalázta a történelem, éppenúgy mint Gyulayné Domokosné szül. Fronius Krisztina asszonyt, az édesanyát. „Gyulayné hallott már a hamis esküvések salválásáról; invalid, rogyott le a földre, s miközben verték, fájdalom nélkül arra gondolt, hogy az igaz, a tiszta sohasem fog triumphálni.” A megkeseredett tapasztalat vádbeszéd az ötvenhatos megtorlók ellen, mint ahogy nem kell nagy történelmi tudás ahhoz, hogy kihalljuk a huszadik századi felkiáltást Gyulay Domokos öngyilkossága előtt megfogalmazott memorandumából: „Dolgokba tanult virilis eloquentia, gyönyörű tón, gyönyörű lélek – mind-mind tréfává züllöttek, és én meg vagyok győződve lelkemisméretben, hogy a revolutio miatt a sokaság nem kaphat elnyomattatást, zaklatást, ostorcsapást, bitónvégzést, ólmot, fütyköst, egyéb kifundált szenvedelmet. Legmélyebb keserűségeimtől elnyomattatva tiltakozom.” Önmagára nézve levonja a következtetést: „Kár volt becsületes embernek születtetnem.”
„Gyulay Kázmér – de genere Kaplony – életének nagy pillanata az volt, amikor még mint libre penseur, huszonhét éves korában félreérthetetlenül felismerte, hogy az istenek tragikus hősnek teremtették” – áll a regény felütésében, de igaz-e ez, igaz-e az, hogy a főszereplő Gyulay Kázmér „tragikus hős”? Hiszen maga a krúdysnak tűnő kezdet inkább tragikomikus, a keretként lezáruló vég pedig éppen nem a nagy tragédiák mélységeit idézi fel. Ahhoz azonban, hogy a regény végét megértsük, látnunk kell, hogy a katartikus pillanatok ott vannak a múltban, a „hallgatás mélyén”, a „kimondhatatlan ürességben”. Ott van a katarzis a múlt zűrzavaros eseményeinek leírásában, és ott van Gyulay Kázmér elhallgatott múltjában, a történelemnélküli létben. Itt pedig már mélyen benne vagyunk a kádárizmusban, érezzük, rég nem a 19. századról van szó, ott még nem fojtották el erőszakkal a történelmi tudatot.
A nyelvi tobzódáson túl, azokon a zűrzavaros múltbeli eseményeken, valamint az egyetemi látszólagos nyugalom lexikális dáridóján túl két szeretettel megformált alak formálódik ki egy letisztultabb hangon, letisztultabb stílusban megjelenítve. E kettő pedig Szűts tanár és Némedi lelkész. Kettejük kapcsán jelenik meg a lelki és szellemi szabadság mozgástere, mintegy ellenpontozva az elnyomatás különböző módozatait, a brutalitástól kezdve a kimódolt manipulációig. Gyulay Kázmér ugyanakkor hiába bátor, hiába tiszta, képtelen igazi hőssé válni, mert túl szűk a mozgástere, csakis kisszerűen tud cselekedni. Az Eldorádó egyik legigazabb, legőszintébb pontja ez, hiszen a valódi tragédia a kor álnoksága, azé a koré, amely megfosztotta a bátrakat attól a lehetőségtől is, hogy hősökké váljanak. Ezzel egyben túlmutat a kádárizmuson, vagy a Bach-korszakon, egészen odáig, ahol az erőszak nem veselerúgásban, nem nők megerőszakolásában, hanem a manipulációban diadalmaskodik.
Honnan vette református atyánkfia, a köztünk elő, dunántúlivá lett Ambrus Lajos azt a bátorságot, amely megíratta vele ezt a rendszerváltás előtti, félelmet nem ismerő könyvet? Honnan vette azt a dühöt, amely komoly munkára szorítja, imitt-amott szinte vizsgáztatja olvasóit cenzúrán innen és túl? Nyilván ott van a kulcs mindehhez, abban a morális erőben, amely ritka a kortárs magyar irodalomban.
Ma már megszelídült ez a hang, Ambrus Lajos esszéit nem annyira a dühödt nyelvi enciklopédikusság, mint inkább a tudás átadásának enciklopédikus igénye jellemzi. A teremtett világ szerelmese szól ki belőle, nem kevesebb szenvedéllyel, mint amekkora szenvedéllyel feltör az Eldorádó története. A József Attila-díjas Ambrus Lajos idén ünnepli hatvanadik születésnapját, s miközben Isten gazdag áldását kérjük életére és alkotókedvére, egyben csekélyke kétévtizednyi késéssel tudatjuk, hogy regényével nagyot, zseniálisat alkotott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése