2015. április 8., szerda

Úrasztali terítők és reménység ruha

Húsvét hajnalban, még az éjszaka csendjében és fénytelenségében feltámadás-köszöntő istentiszteletre gyűlt össze gyülekezetünk ezen a húsvéton is. Ilyenkor mindig katartikus erővel éljük át, hogy az új nap, az új teremtés ajándéka soha nem magánakció vagy valamilyen kellemes érzelmi más-állapot. Ebben az évben az Úr asztalán maradt a nagypénteki fekete terítő. S amikor a húsvéti gyertya a helyére került, oda került a gyászos kalotaszegi írásos minta közepébe.

A református úrasztali terítők ugyanúgy liturgikus célokat szolgáltak, mint a katolikus oltárterítő hímzések. A terítők közös istentiszteleti összehajtogatása és cseréje azt tudatosította a keresztyén közösségben, hogy mi mind ismerjük a gyász-takarókat is és az öröm-terítőket is. Milyen nagy szüksége van gyülekezeteinknek arra, hogy liturgiai fogalmaink, templomos mozdulataink ne kopjanak ki. 
Terítőink és takaróink... Ez az egyszerű terítőhasználat indított el a kérdés felé, hogy milyen sokszor megesik velünk, hogy a szent térről már nem mélységben, hanem mennyiségben gondolkodunk. Ki kell cserélni a terítőt, de vasalatlanul is jó lesz; a műanyag rózsa is mutat olyan jól, mint az igazi; a templomba érkezés imádsága helyett a főhajtás is elég lesz. Mintha mindig sietni kellene! Mintha elhinnénk, hogy a szent egyszerűség a kiüresedést jelentené! Pedig a kiüresedés velejárója éppen az a cinizmus, amely olyan nagy és gyászos takaróval festi meg az eget, hogy a cinikus ember csak sötét árnyakat, rosszindulatot lát minden történés mögött.
A takaró véd, mesél, kommunikál, megőrzi a titkokat és tiszteletet parancsol. A Bibliában a takaró olyan mint a szárny, maga Isten. „Tollaival betakar téged, szárnyai alatt oltalmat találsz” (91. Zsolt. 4). A palást is egy takaró. Vajon tiszteletet parancsol-e?
Visszatérve az eredeti képhez, a húsvéti titok liturgikus kelléke lett az úr asztali terítő vagy takaró.  A fekete és a fehér is. A titoknak annyi jelentése, árnyalata van a Bibliában. Az biztos, hogy jó jelentést akkor nyer a titok, a mysterion, ha nem pusztán önmagunkban fürkésszük a valóságot, foltozgatjuk vagy rejtegetjük, ami van. Takaró – ez a szó két nappal húsvét után abszolút pozitív töltetet hordoz a számomra. Húsvét hajnalán négyen összehajtották a gyászterítőt, félretették, és az Úr asztalára került a tiszta fehér. 
A húsvéti esemény titok. A húsvéti hit fényének a kételyek ködén kell áttörnie. Ennek képe lett a két terítő, pontosan úgy, ahogy a húsvéti gyertya beragyogja a templom sötétjét, mert Jézus fénye sem kontraszt, zavarba ejtő ellentét akar lenni az árnyakkal küzdő életünkben. Inkább elveszíthetetlen szeretetének a fényébe állítja saját sötétségünket, adósságainkat. 
Gyülekezeteink és lelkipásztoraink között ez állíthatja vissza a bizalmat, hogy nem kell unos-untalan felhánytorgatni a múltat, a sötét peremhelyzetbe kerülés okait kutatni. Aminek a vége mindig csak a bűnbak-képzés. Isten nem ebben a dualizmusban gondolkodik. Sőt egyáltalán nem ismer dualizmust. S ha már belekezdtem az úrasztali terítők mondanivalójába, az a motívumvilág is ehhez a gondolathoz tartozik, hogy a református írásos terítők mintái általában a szimmetrikus formát követik, amely a mozgalmasságot, az elmozdulást, az életet fejezik ki. Az aszimmetria szól a merevségről, a véglegesről.
Hányszor kell megküzdeni platonizáló értelmünkkel, amely szereti „evilágra" és „túlvilágra" osztani az Isten szeretetében oszthatatlanak nyilvánított életet. Az „odaát” világa itt van közöttünk. Húsvét után nincsen olyan hogy „elnyel a sötétség”, nincs véglegesen elveszett helyzet. 

Varga Gyöngyi, evangélikus teológus áldáskérésében a húsvéti takaró egyenesen reménység-ruha:

Most hát boríts be minket, Istenünk, reményruhába.
őrizz az úton, és taníts szeretetedből szeretni,
hadd legyen életünk a halálból életre támadás példázatává
és minden értelmet meghaladó békességed őrizze szívünket bátor bizalomban. 


Závodi Zsuzsanna

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése