Nagyon tetszett a múlt heti írása Bella Péternek és bevallom, megelőzött a témában, tehát újat mondani ezzel kapcsolatban igazából nem fogok, de továbbgondolom a kérdéskört egy kicsit kiszélesítve a horizontot.
Tudniillik arról lenne szó, hogy más egyéb hagyományt is meg lehet-e tölteni élettel? Az egyház (a látható része) ugyanis csak a hívő élet egy szeletét öleli fel csupán. Az egyházi alkalmak, magányos csendességek vagy más kegyes cselekedetek csak törtrészét tehetik ki a munkás emberi életnek, mert minden más egyéb (világi) tevékenység és feladat ott áll kötelességként, örökségként. Ilyenkor felvetődik bennem: mennyiben határozza meg a szent a profánt, milyen kapcsolatban állnak ezek egymással? Vagyis az az „élet” melyről lelkésztársam írt pár nappal ezelőtt az egyházi tradíciókkal kapcsolatban, átjárhatja/átjárja-e a létem többi részét is, vagy ha úgy tetszik, egész identitásomat? Nehéz és nem egyértelmű kérdések, hiszen az ember nem önmagában áll egyetlenként, hanem egy egész közösségbe rendeltetett, aminek minden öröme és nyűge hozzám tartozik, mint ahogyan én is azokhoz. Itt tehát nem csak arról van szó, hogy hívő keresztyén emberként ugyanúgy dolgozni kell (Isten dicsőségére) illetve el kell végezni azokat a teendőket, amelyek a biológiai élet fenntartásához szükségesek, hanem minden egyéb örökségem (szülőföldem, családom, hivatásom, stb.) fontos marad-e számomra, vagyis megtölthető-e élettel? Ez majdnem annyira fontos, mint az egyházi hagyományok formai-tartalmi összefüggése, hiszen a világba küldettünk (Jn. 17,18), ott kell helytállnunk és oda kell életet vinnünk.
Pár napja voltunk a gyülekezetünkkel kirándulni az Ormányságban, a pusztulás nyilvánvaló volt mindenki számára. Korábban írtam, hogy a kicsiny településem ahol szolgálok, még kisebb lett, de számos település küzd ezzel a problémával. Nem hinném, hogy ne lett volna jelentős hányadban az eltelepülők között krisztushívő ember. Mégis kiszakadásukkal kárt okoztak a közösségének, hiszen becsületes munkájukkal, hasznos jelenlétükkel többé már nem azt gazdagítják. A profán hagyományba nem vittek „életet”. Ilyenkor nem a röghözkötés mellett érvelek, de a hatalmas mérvű elvándorlás és ebből következően az elnéptelenedés mellett nem tudok szó nélkül elmenni, annak ellenére, hogy voltak már a történelemben hasonló migrációs folyamatok. Nem is szólva az új identitás megtalálásának rizikós voltáról, hiszen „elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párduc az ő foltosságát?” (Jer. 13,23).
Véleményem szerint krisztusi új ember hitelességének a világi hagyományok élőbbé tétele egy bizonyos lakmuszpapírja (nyilván a körülményeket figyelembe véve). A kettő pedig szorosan összefügg. Ebben nekem is nagy felelősségem van, hogy a magam (és családom) jelenlétével az adott (világi) közösségben képviseljem az Urat, ahova ő maga helyezett. Csakis a szent tudja igazán vonzóvá tenni a profánt, vagy inkább: egy olyan többletet tud adni neki, hogy az vonzóbb lehessen. Jézus nem új személyazonossággal ajándékoz meg, hanem az én személyazonosságom kerül más kontextusba (ld. a fentebbi ige). Azonban ezt is hittel kell elfogadnom.
Boza Kristóf
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése