Krisztus, az Isten háta mögött... avagy széljegyzet egy napló margójára.

Az idei évre is kaptunk meghívást egy kedves családtól, barátainktól, hogy az ország másik felében, egy kicsiny faluban lévő takaros parasztházukban, Abaújkéren tölthessünk el néhány napot. 

A nagy tervezések ellenére mégis úgy alakult, hogy előbb indulhattunk néhány nappal és így a hétvégét nem kellett az utazással töltenünk, hanem már berendezkedve, otthonosan ért bennünket a vasárnap.

El is határoztuk feleségemmel és két gyermekünkkel, hogy ezt az ajándéknapot nem kirándulással töltjük, hanem családunknak és az Úrnak szenteljük, ahogy az esetek többségében itthon is szoktuk. Kis kutakodás után sikerült is megtudni az istentisztelet időpontját és bár időben elindultunk, mégis siettünk a nyári tűző nap miatt, hogy ne az aszfalton aszalódjunk. A templom bejáratánál kedvesen fogadtak bennünket. Az „Áldás, Békesség!”-en kívül örömüket fejezték ki, hogy közösséget vállalunk velük az imádságban. Hamarosan megtudtuk, hogy a helyben lakó lelkésznő szabadságon van, ezért Göncruszkáról jönnek helyettesíteni. Amikor átléptük Isten házának küszöbét, azonnal lehetett érezni, hogy egy nem mostanában épült templomban járunk. A falak vastagok voltak és a vártnál jobban tartották a hűs levegőt, aminek igen örültünk. A padok formáján is látszott, már régóta koptathatják a hívek, de még mindig szépek és kényelmesek voltak. Telt az idő és lassan mindenki, aki eljött, elfoglalta a helyét. Sajnos attól nem kellett tartanunk, hogy elfoglaltuk valaki helyét és állva marad, mert igen kevesen voltunk.

Elkezdtük az éneket….

Az Ige felolvasása után következő igemagyarázat igen érdekes lehetett gyermekeink számára, mert szokatlanul nagy odafigyeléssel hallgatták, igaz - mint később megtudtam - „Pista bácsi”, a lelkész, igen képszerűen és érthetően fogalmazott. Fiam egyébként is szereti a történelmet és a bibliai történetekhez is nagy vonzódása van. Így amikor az Ószövetségből Jerikó falainak leomlásáról volt szó, ragyogtak a szemei. Valószínű úgy élte meg a helyzetet, mint ha egy történelmi film forgatókönyvének felolvasásán venne részt. Az igehirdető a saját életéhez hasonlította az eseményeket, legalább is olyan formán, hogy ő is Isten hangjának engedelmeskedett, amikor a lelkészi hivatást választotta. Számomra megdöbbentő volt az az őszinteség, ahogy beszámolt arról, hogy semmi esetre sem akart lelkész lenni. Istentől kapott elhívást, és amikor vívódások közt elfogadta azt, csak egy imádsága volt, hogy ne kerüljön vidéki gyülekezetbe. Elmondása szerint már negyven éve szolgál kis gyülekezetben, de nincs csalódás a szívében, mert Isten terve szerint cselekszik. Magam is elgondolkoztam, hogy az Atyának milyen terve lehetett azzal, hogy mi, a családunk itt ül e gyülekezet templomában. Talán én fogok valami olyat hallani, ami befolyással lesz az életemre, vagy a gyermekeimnek lesz egy Isten-élményük, ami elkíséri Őket egy életen át? Az is lehet, csak statiszták vagyunk mások életében. Lehet látott valaki négyünket  kézen fogva menni a vasárnapi Istentiszteletre és csendességében elgondolkodott azon, hogy ezek az idegenek nem restellnek ebben a melegben elmenni, ő pedig már a napjára sem emlékszik, amikor utoljára átlépte a templom küszöbét. Nem tudhatjuk, de biztosan terve volt vele.

Több gondolatkör volt megemlítve még ezen az alkalmon, amiből sokat vittünk haza magunkkal e a vasárnap délelőtt. A záróének és az áldás után botorkálva kifelé a padok között gondoltam a kézfogás alkalmával megosztok néhány gondolatot a prédikátorral. 

Szójátékkal élve lelket öntök belé, hogy ne csüggedjen, mert az erkölcs és hitoktatáshoz használt könyv, ha nem is tökéletes, ahogy említette, de a hitoktatóknak van egy aduászuk, a BIBLIA, és nem félnek használni! Fiam is efféle oktatásban részesül manapság, a maga választása által. Nagy volt neki a kísértés, mert az egyetemes erkölcstant, szeretett alsós osztályfőnöke tartja, de ő mégis a hitoktatást választotta. Könyv ide vagy oda, nagyon szereti, és Feri bácsit is tiszteli, aki a hitoktatást tartja Székesfehérváron. Ennél többet nem is kívánhatnék, a többit meg a Szentlélekre bízom!

Aztán azt gondoltam megosztom vele a jó hírt, hogy Magyarország egy keresztény állam. Hiszen aggodalmát fejezte ki, hogy a mai világban a liberalizmus már annyira természetessé vált, hogy a szem sem rebben, ha egyesek már úgy vállalják a másságukat, hogy képesek felvonulni akár a főváros patinás utcáján is. Reménységünk lehet az, hogy a keresztyénségünk nem csak a szívünkbe, de az alkotmányunkba is be van vésve. Valamint, hogy ezt a többség meg is szavazta! Remélhetőleg, gondolkodás nélkül a szívükbe tekintve. 

Mikor kiléptem a templom ajtaján, egy kis tányéron svájci csokoládé darabokat kínáltak kedvesen. A gyülekezet lelkésznőjének figyelmes ajándéka volt ez, amit a szabadságról küldött haza a közösségnek. A csokit majszolva a számban, odaérve Bojtor Pista bácsihoz a búcsú kézfogásra, már csak annyit mondtam, hogy köszönöm a szolgálatot. A kis házhoz menet már nem bántam, hogy hallgatag maradtam. Azzal biztattam magam, hogy nagy baj lenne a világon, ha egy nyugdíjas lelkésznek csak az lenne a vigasza, ha én adnék neki reménységet.

Ez a vidék, ahol nyaraltunk, hasonlít a mi kis környezetünkre itt a Dunántúlon. Amikor hazafelé megyek a Magyaralmási bekötő útszakaszon olyan, mint itt a Gibárt utáni útszakasz. Itthon a Bakony és a vele szemben levő Vértes hegység, itt a Bükk és a Zemplén öleli át a völgyet, amit itthon Móri ároknak hívnak, e vidéken Abaújnak. Otthon a Csókakői vár, itt a Boldogkői vár vonzza magához a tekintetet a tájról. Mégis, itt mások a méretek. Nagyobbak a különbségek! Nagyobbak a hegyek, nagyobbak a várak. Kisebbek a települések és a városoknak se a fénye nem látszik, se a zaja nem hallatszik ide. Van, ami ugyanaz! Az itt élők, ugyanúgy megállnak, az ég felé emelik tekintetüket és dicsőítik Istent, mint az ország bármely szegletében. Templomokat és gyülekezeteket építenek. Talán még alázatosabban és buzgóbban, mint sok más helyen az én életterem körül. Már rég volt lehetőségem ennyi kakasos templomot ilyen kis területen megcsodálnom. A kakas a hajnal hírnöke. Az ébredésé, a mindennapi megújulásé. Milyen jó, hogy még a reggelekben is a reménységet látjuk. Igaz a kakas, a templomokon nem ezt jelképezi, hanem Pétert, ahogy háromszor is megtagadta Jézust, a kakasszó előtt. Ezen a vidéken ezt a tagadást elképzelhetetlennek tartom, hiszen gondosan ápoltak az épületek. Talán még áldott is e föld, ha a karnyújtásnyira lévő Vizsolyra gondolok, de Göncnek sincs szégyenkezni valója, ha a Bibliával kapcsolatban vizsgáljuk a kérdést.

A mai napig örülök ennek a vasárnapnak, hogy így alakult. Mintha Valaki így akarta volna, ahogy volt. Ha még egyszer a vasárnap ezen a vidéken ér, biztosan elmegyek egy templomba, még ha egy órára is, hogy ehhez a református közösséghez tartozhassak.

Viniczai József