A templom mint közösségi tér – múlt és jelen

Köntös László

Amint erre a cím is utal, ez az írás nem kíván foglalkozni a templommal mint az építészettörténet tárgyával, vagy mint kulturális örökségünk részével. Sokkal inkább arra a kérdésre kíván válaszolni, hogy a templom, mint egy adott közösség számára létrehozott épület, mennyiben és hogyan felel meg a létrehozás eredeti céljának, vagyis a közösségi igényeknek.

Az azt hiszem aligha vitatható, hogy templom és közösség között alapvető és szerves összefüggés van. Más szavakkal, a templom feltételezi a közösséget. A közösség adja meg a templom alapvető és eredeti funkcióját. Egy templom mint önmagában vett épület lehet ugyan szép, értékes és megőrzendő építészeti emlék, stílustörténeti remekmű, kulturális örökség, de a templom mégis csak attól templom, hogy egy adott közösség gyülekezési helye, sőt egy adott közösség kultúrájának, gondolkodásának, egy szóval identitásának építészeti kifejeződése. Egy templom üresen, gyülekezet nélkül, a református teológia álláspontja szerint nem templom. A templomot az Isten jelenléte nyomán létrejött gyülekezet  teszi azzá, az Ő Igéje és Szent Lelke által.

S ha témánk szempontjából próbáljuk meg megfogalmazni az itt jelentkező problematikát, akkor talán azt lehetne mondani, hogy míg történelmünk folyamán a templomról, mint épületről alkotott képünk nagyban fixálódott, addig a közösség fogalma alapvető változásokon ment keresztül. Ezért van az véleményem szerint, hogy még újonnan épült templomaink java része sem más, mint a múlt építészeti rekonstrukciója, amely teljesen figyelmen kívül hagyja a keresztyénség társadalmi környezetét, s az ennek nyomán megváltozott missziói és közösségi igényeket.

Azt az állítást fogalmazom meg, hogy templomaink nem követték azokat a valóban drámai változásokat, amelyek a közösségi életben, az embereknek a közösséghez való viszonyában végbementek. Míg a közösség fogalma gyökeresen átalakult, a templom mint eredendően közösségi funkcióra rendelt épület változatlan maradt. Emlékké kövült.

Az alábbiakban ejtsünk néhány szót azokról a mélyreható közösségtörténeti változásokról, amelyek a templomnak a társadalmi térben elfoglalt helyét, szerepét alapvetően átrajzolták. Magyarán, érdemes néhány szót ejteni arról a folyamatról, amelynek eredményeként  eredendően a mindenkori közönségnek szánt közösségi épületből miként lett emlék, a múltba zárt épület, egy valaha volt közösségnek épületben kifejezett mementója. Erre a történeti vonatkozásra utal a címben megadott múlt és jelen.

Természetesen szakmailag elég problematikus a történeti időt múltra és jelenre kettéosztani, s főleg éles határvonalat húzni a tegnap és a ma közé. Nem beszélve arról hogy a múlt maga is belsőleg eléggé tagolt, s inkább korszakokról kellene beszélnünk. A történelemben különben is folyamatok vannak, még akkor is, ha a könnyebb értelmezés kedvéért szeretünk évszámokkal jelölt cezúrákat vonni egyes korszakok közé.

Mégis, közösségtörténeti szempontból a templom társadalmi helyének meghatározásához az európai, és így a magyar történet is két részre osztható. A választóvonalat a felvilágosodásnak nevezett folyamat adja, még akkor is, ha pontosan elég körülményes lenne meghatározni, hogy mikor is kezdődött a felvilágosodás. S ki tudja véget ért-e már?

A felvilágosodás előtti korszakot az egyszerűség kedvéért nevezzük a klasszikus keresztyén társadalom korszakának. Leszűkítve ezt a mi magyar református történetünkre, ez a korszak a 16-18.századot jelöli, társadalmi formációjára tekintve pedig a feudalizmust. A második korszak valamikor a 18. század végén kezdődött, s domináns társadalmi formációja a polgári társadalom.

Véleményem szerint azok a  fentiekben jelzett alapvető közösségtörténeti változások, amelyek a templomnak a társadalmi térben elfoglalt helyét brutális módon megváltoztatták, ezzel a szándékoltan leegyszerűsített két-korszakos képlettel leírhatók. A keresztyének számára tragikus folyamat lényege abban ragadható meg, hogy míg templomaink a klasszikus keresztyén társadalom maradandó építészeti kifejeződései, addig a folyamat második korszakában a keresztyén társadalom mint a templomnak értelmet adó közösség egy lassú, de folyamatos erodálódás áldozatává vált. Ez a folyamat gyakorlatilag azt jelenti, hogy templomaink elveszítették eredeti funkciójukat, s fixálódott jellegük miatt alkalmatlanokká váltak a későbbi közösségtörténeti változásokhoz való alkalmazkodásra.

Tegyük fel a kérdést: vajon miféle közösséget feltételeznek hagyományos református templomaink, amelyeknek igen jelentős hányada a feudalizmus korának keresztyén paraszti társadalmát tükrözik?   A klasszikus keresztyénség korszakában a templom köré szerveződött közösség nem a szekuláris társadalomból kihívottak kis közössége, miután szekuláris társadalom nem létezett.  A templom egy már eleve meglévő közösségnek, az egész keresztyén társadalomnak a reprezentáns építészeti kifejeződése. Nem a templom hozza létre a közösséget, hanem a közösség a templomot. Ebben a társadalomban a keresztyén üzenet a normatív, mindenki által osztott világnézeti alap, amelyet pontosan kifejez a szószék centrális helye. Az egyháziasság pedig úgy jelenik meg, mint magától értetődő, áthagyományozott, normatív közösségi életforma. Ennek a közösségi életformának meghatározott formája és rendje van, amely kifejeződik a templomi ülésrendben, a vasárnapok és hétköznapok dinamikájában, az ünnepek jellegadó szerepében, a mindennapi élet kiemelt eseményeinek egyháziasságában. Ehhez járul még egy erőteljes lokalitás, amely alapvető identitásmeghatározó jelleggel bír. A templom mindenekelőtt a helyi társadalom közösségi identitásának egyrészt a kifejeződése, másrészt ezen identitás megélésének a helyszíne. A templom a klasszikus keresztyénség korszakában úgy működik, mint egy kiterjesztett és tárgyiasult közösségi én, az identitást meghatározó, megerősítő és újratermelő orientációs pont, amely egyúttal történeti kiterjedéssel bír. A klasszikus keresztyénség korszakában a templomban kifejeződő közösség valójában hagyomány – és emlékezetközösség, s a keresztyénség valódi tartalma a részvétel a hagyományközösségben. Innen van az, hogy noha a magyar reformátusokra hagyományosan nem jellemző az érzelmeskedés, a templomukhoz való viszony egészen bensőséges, még akkor is, ha a templomba járás ma már nem éppen az erősségük. Innen van az is, hogy hiába van egymástól kőhajításnyira két templom, a hagyományos gyülekezet maradéka nem lenne hajlandó rendszeresen a másik gyülekezet templomába járni. Magyarán, a klasszikus keresztyénség társadalmában a különböző keresztyén hagyományközösségek identitását a lokalitás alapozza meg. Nem véletlen templomaink nagy száma, hiszen az egyes faluközösségek sajátszerűségét és relatív önállóságát éppen a saját templom fejezi ki. Templomaink elhelyezkedése pontosan leképezi a régi településszerkezetet.

Nos, ami egyszerű képletünk második korszakát illeti, az történt, hogy a keresztyén társadalom mint egységes eszmei alapozású és viszonylag állandó településszerkezettel rendelkező társadalom  megszűnt, amelynek áldozatai a helyi közösségek lettek. Ez a hazánkban a 19. században kezdődő folyamat azt eredményezte, hogy a templomaink mögül eltűnt vagy tragikusan megfogyatkozott az azt létrehozó közösség. Ez a keresztyén társadalmat szétforgácsoló folyamat rendkívül összetett, amelynek a végeredménye az lett, hogy örökségként ránk maradt egy kiterjedt templomi infrastruktúra, amely egy időben alkalmas volt ugyan szerepének betöltésére, de ma már egyáltalán vagy egyre kevéssé az. Mert ami megváltozott, az éppen a templom eredendő célja és értelme, a közösség, a gyülekezet.

Az egységes eszmei alapozású keresztyén társadalom mint közösség ugyan megszűnt, de a keresztyénség maga nem szűnt meg. Sőt, a keresztyénség továbbra is fenntartja azt az igényét, hogy az egész társadalmat megszólítsa. A megszűnés hosszú folyamata mára a keresztyénség számára a templomhoz való viszonyában ellentmondásos helyzetet eredményezett. Egyrészt a mai keresztyén társadalom gyakorlatilag a régi klasszikus és hagyományos keresztyénség még itt lévő maradéka, akiknek a számára a templom egyszerre megőrzendő és megváltozhatatlan hagyomány, másrészt, éppen a megfogyatkozás miatt, alig hordozható teher. Innen van az, hogy a régi hagyományközösség megfogyatkozása nyomán anyagilag erőtlenné vált gyülekezeteink erőn felüli áldozatot hoznak régi templomuk megőrzéséért és a múlt rekonstrukciójáért. Ugyanakkor a megváltozott társadalmi környezetben jelentkező missziói igény azt is nyilvánvalóvá teszi, hogy a mégoly szépen felújított templomaink sem alkalmasak a modern közösségépítés szerepére. Mégpedig azért nem, mert az örökségül ránk maradt templomaink a régi hagyományközösséget tükrözik, mind jellegükben, mind méretükben. Így aztán előállt az a helyzet, hogy gyülekezeteinknek van ugyan temploma, de többnyire kihasználatlan és kihasználhatatlan nagy belső terekkel, miközben nincs a közösségi élet mai igényeinek megfelelő helye.

Miről is van szó? Ma a templom már nem egy eleve létező, az egész helyi közösség identitását kifejező épület, hanem inkább a régi hagyományközösség  emléke. Ma nem egy már meglévő közösség hozza létre a templomot, hanem a templomnak kellene újratermelnie a közösséget. A mai missziói igények szerint a templomnak a közösségépítés helyszínének kellene lennie, úgy, hogy közben meg kellene őrizni a hagyományos keresztyénség jellegadó elemeit is.  Nos, erre  a kettős feladatra a mi hagyományos templomaink alkalmatlanok. A mi templomaink egy már és még meglévő hagyományközösség ünnepére alkalmasak, közösségépítésre alkalmatlanok.

A fentiekben leírt drámai közösségtörténeti változásokat a mi templomaink nem követték, s ezért elveszítették funkciójukat. Illetve találtak egy újat: a régi keresztyén társadalom tárgyiasult emlékei lettek. Nem egyszerűen csak építészeti emlékek, hanem valaha volt közösségek emlékei, amely  közösségek még meglévő maradékai ma a lelkipásztoraik vezetésével tragikus küzdelmet folytatnak a túlélésért. És sok esetben küzdelmük azért reménytelen, mert van ugyan templomuk, de az már alkalmatlan a közösségépítésre. A templom nem tudta követni a közösségépítés, a közösségszervezés folyamatosan változó és fejlődő igényeit.

Felmerül a kérdés: vajon a templom mint közösségi épület, amennyiben azt ma is folyamatosan használja a régi keresztyénség maradéka, mennyiben és hogyan történetileg meghatározott? Vajon a templom, még ha régi is, de ugyanakkor ma is használt, mennyiben és hogyan tekinthető az építészeti és kulturális örökség kizárólagos részének? A kérdés nagyon egyszerűen így hangzik: egy régi templom mennyiben lehet mai épület? Ha egy templomot ma csak a régisége legitimálja, akkor a mai keresztyénség egész egyszerűen saját múltjába zárja magát, s még az esélyét is elveszíti annak, hogy a kiterjedt templomi infrastruktúra segítségével megszólítsa a modern társadalmat.  Vajon nem lenne-e itt az ideje, hogy kulturális örökség fogalmát újra átgondoljuk, ami megnyithatná az utat ahhoz, hogy régi templomaink egy részének új funkciót adjunk, vagy a modern keresztyén közösségépítés technikáinak befogadására alkalmassá tegyük?

Nem arról van itt természetesen szó, hogy régi templomaink jellegét brutálisan leromboljuk.  Ez ellen a mi ma még meglévő hagyományos egyháztársadalmunk tiltakozna a leghevesebben. De arról igenis érdemes lenne beszélgetni, hogy a régi jelleg megtartása mellett templomaink hogyan fejezhetnék ki azt, hogy egyszerre régi és mai épületek is. Magyarán, vajon nem lenne-e lehetséges, hogy templomaink egy részének belső terét úgy átalakítsuk, hogy azok alkalmassá váljanak a mai sokrétű és sokszínű gyülekezeti élet kiszolgálására? S talán érdemes lenne azon is gondolkodni, hogy a ma már egyáltalán nem vagy alig használt templomainknak miként lehetne új funkciót adni. S aztán nyilván vannak templomok, amelyeket meg kell őrizni eredeti állapotukban. Ez a szakmailag, építészetileg is kontrollált átalakítási folyamat templomaink egy részénél megnyithatná az utat az új keresztyén közösségépítés jövője felé. Másrészt az egyházról óriási terhet venne le. Ma figyelmünk, energiáink, anyagi forrásaink igen jelentős részét az köti le, hogy ránk maradt, de alig használható templomainkat valahogy megőrizzük. Ez azt eredményezi, hogy miközben minden anyagi forrásunkat a misszióra kellene fordítani, a múlt építészeti visszaállítására költjük pénzünk nagy részét. Igaz, erre ösztönöz bennünket a pályázati rendszer is. Nagy kérdés számomra, hogy érdemes-e százmilliókat olyan templomrekonstrukciókra költeni, amelyek teljességgel figyelmen kívül hagyják a mai gyülekezetek valóságos igényeit.

A régi keresztyén társadalom kora ugyan lejárt, de a keresztyén üzenet nem veszítette el érvényességét. A református keresztyénség  igényt tart ma is a társadalmi szintű jelenlétre, s ezért szüksége van templomaira. De a református keresztyénséget nem az alapozza meg, hogy sok régi, de üres temploma van, hanem az, hogy ezekben a templomokban ma is érvényes üzenetet akar megszólaltatni. Nem kívánjuk magunkat bezárni saját építészeti múltunkba. Ezért számunkra alapvető fontosságú, hogy templomaink miként képesek egyszerre reprezentálni a magyar református kulturális és hitbeli örökséget, s megfelelni a mindenkori modern közösségépítés igényeinek.