Csak néhány gondolat

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok...

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám...

Ilyen és ehhez hasonló versidézetek cikáznak bennem, de az én szívemhez mégis inkább Baksay gyönyörű vallomása áll a legközelebb. Hazaszeretet című prédikációjában az egykori dunamelléki püspök hazánk szeretetére nevel minket és arról beszél, hogy hazaszeretetünk kötelesség is, mindig tevékeny és mindig önzetlen kötelesség. Majd arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne legyünk hálátlanok őseink iránt, hanem becsüljük meg örökségünket, szeressük hazánkat! Végül az említett igehirdetés a következőképpen fejeződik be: „Ó Magyarország, ó én hazám... Szeretlek téged, mint gyermek szereti anyját, mert te vagy az én atyáimnak országa. Szeretlek a kenyérért, mellyel táplálsz, a világosságért, melyet nyújtasz, szeretlek gyermekkori emlékeimért. Szeretlek az én benned eltöltött éltemért, az én szolgálatodban töltött édes napjaimért. Szeretlek még a fájdalmakért is, amelynek színtere voltál, a könnyekért is, melyekkel földed öntözém, szeretlek a sírokért, melyeknek megszentelő hantjai alatt atyáim nyugosznak s én is kívánok nyugodni. Szeretlek múltadért, mely szomorú bár, de dicsőséges, szeretlek jövődért, mely borús bár, de hiszek benne! Szeretlek, mert a szeretetnek ezer kapcsai kötik szívemet a te halmaidhoz és rónaságaidhoz, a te folyóidhoz és erdeidhez, a te váraidhoz és falvaidhoz, a te kunyhóidhoz és templomaidhoz...”

Hazaszeretet

Keresztyén vagyok. Nő vagyok. Feleség vagyok. Anya vagyok. Tanítónő vagyok. És magyar vagyok. Külön külön, és egyenként, néha rám nehezedik egyik-másik önazonosságom.

Októberben elsősorban magyar vagyok. Hagyom, hogy megérintsen a történelem szele, a múlt fájdalma. Beszélek az osztályomnak a történelmi eseményekről, a hősökről, a boldog kezdetről, melynek véget vetettek az ellenünk szövetkező nagyhatalmak. Hősökről, vértanúkról, fegyverletételről, osztrákokról, oroszokról..magyarokról.

Magyarnak lenni néha csak egy érzés. Mikor angol vendégek jártak nálunk, megismerhették a magyar vendégszeretetet, mikor ünnepségen vagyunk, és meghallom a Himnuszt, hangosan éneklem, ha nézem az olimpiát, csak olyan számot, ahol vannak hazai indulók. Én Bécsben is magyar gulyást rendelek, és Csézi egyik magyarságról szóló számát hallgatva nem tudok nem sírni. Most kifejezetten fáj, hogy az uniós politika bántja a hazám, és a magyar szót haraggal, hazugan, rossz indulattal ejti ki.

De magyarnak lenni nem csak egy érzés: történelem folyik az ereimben. Nagyapám hite, harca... ő még élt háborúban, orosz vagy épp német elnyomás alatt, vonult át rajtuk front, láttak meghalni rokont, szomszédot, bajtársat. Bújtak pincébe, padlásra, szénaboglyába. Mindent elvettek tőlük. És kezdték újra életüket mindig a semmiből építkezve, dolgosan, megelégedve azzal, amit Istentől áldásként kaptak. De sokat mesélt a második világháborúról, erdélyi magyarként, hogy a románok ne vigyék ki elsőnek meghalni a frontra, csupán mert magyar, megszöktek, átúsztak a Tiszán a testvéreivel! . De sokat mesélt nekünk a mélyen bevésődött emlékeiből, bujkálásról, bombázásról, gonosz és jó német vagy orosz katonákról, mert mindkét oldalon volt mindkettőből bőven.

Történelmi tudásom bár megkopott, kevés olyan téma van, amiről ne tudnék a gyerekeknek az ő nyelvükön mesélni. Mégis...olyan nehéz nekik válaszolni, mikor nyitott szívvel kérdeznek. Valahogy a magyar sors sose volt egyszerű, sose volt harctalan. Történelmi olvasmányainkat olvasva gyakran kérdeznek a gyerekek: „ Miért vették el tőlünk Erdélyt? Kik vették el? Ha volt második világháború, lesz harmadik is? Miért voltunk a vesztes csapatban? Miért jönnek a migránsok? Náluk háború van? És Ukrajna messze van? Mert ott is háború van...” Mit mondjak nekik? Mennyire mélyedhetek bele a múlt és jelen politikájába? Mondhatok-e többet vagy mást, mint amit a szülő mond otthon? És akkor előjön belőlem a magyar, a keresztyén, az anya, és mondom, amit a sajátomnak mondanék:

Büszke lehetsz, te kisgyermek, ha magyarnak születtél. Magyarország jövője Isten kezében van, de mindig kellenek olyan hősök, akik vállalják, hogy mernek nagyot álmodni, akiknek vannak terveik, akik maradnak, akkor is, ha nehéz, akik ha kell vérüket áldozzák, és ha egy-egy csatát el is vesztünk, mindig tudni kell felállni. A nagyapáink is ezt tették. De ne feledd, hittel tették! Jézussal a szívükben, imádkozva vetés és aratás előtt, imádkozva egy-egy csata előtt. Mikor Isten széjjel nézett e földön, mindig talált olyanokat, akikért kegyelmet adott a többinek is, mindig talált igaz szívű magyarokat. De szeretem felolvasni Dobó imádságát az Egri csillagokból! De szeretem felolvasni az aradi tizenhárom utolsó szavait! De szeretem elmondani, hogy azért maradt meg ez az ország mindeddig, mert ragaszkodott hitéhez a legátkosabb időkben is! Hogy történelmünk elmúlt 1000 évében mindig voltak odaszánt emberek, akik Istenből merítették erejüket, volt, aki vérét adta, volt, aki tudását adta, és remek feltalálóink is voltak, akik világhírűvé tették azt a szót, magyar. De legyél keresztyén magyar! Legyen oltalmazód Isten, járj a szeretet útján, légy alázatos, imádkozz, hogy Isten irgalmas legyen ehhez a néphez, imádkozz, mint Ábrahám, közbenjárva. Légy magyar, légy olyan magyar, akiért érdemes megtartani ezt az országot! Fedezd fel Istentől kapott tehetségedet, szánd oda magad, hogy bármit is csinálj majd felnőttként, jó íze legyen annak a szónak: magyar! És jöhet akár háború is, mégis bizonyos lehetsz, hogy lesz jövője ennek a nemzetnek!

Polgárné Szendrák Edit