Földi életünk hajléka

Ragaszkodunk javainkhoz. Földi életünk során sokszor találkozunk azon érzéssel, hogy nehezen engedjük el tárgyainkat, vagy ragaszkodunk élőhelyünkhöz. Különösen igaz az utóbbi ránk, magyarokra, ill. a Kárpát-medencében élőkre. Mi szeretjük saját házunkban, nem albérletben leélni rövid földi életünket. Aztán ennek rabjai is leszünk. Fát ültetünk, öntözzük, metsszük, permetezzük. Füvet vetünk, locsoljuk, nyírjuk. Magot vetünk, gondozzuk, aztán betakarítjuk a termést, gondolván, ha jól dolgoztunk, akkor van is mit aratni. Akinek nem adatik meg a kert, az a lakását szeretgeti, teszi szebbé, praktikusabbá, élhetőbbé. Egy biztos, hogy a nagy ragaszkodás rabbá tesz bennünket és elveszi a figyelmünket egymástól, a testvértől, a gyülekezettől és még akár Istentől is. Még az is lehet, hogy az életterünk csinosítgatása elveszi az időt egy Istennel való találkozás lehetőségétől egy vasárnapi napon. Sőt, még akár a csendességünkből is kizárjuk az Urat.

Imádkozz a testeddel!

Kisiskolás voltam, mikor először hallottam a böjtről. Nem értettem. „Mi a böjt? Miért nem esznek ilyenkor az emberek?” - kérdeztem a nagymamámtól. Nagymamám ennyit mondott, miközben a levest kavargatta: „Az katolikus dolog. A református böjt az, amikor nincs mit enni.” Sokáig én is ezzel a lenézéssel tekintettem a böjtre. Az olyan katolikus dolog, mi szabadok vagyunk ettől. Különben is csak külsőség az egész, akkor meg minek böjtölni?